"Álomösvényen"

Irány Vadkelet!

Kétezertíz nyarán megindultunk, hogy végrehajtsuk őrült tervünket. Autóstoppal a Vadkeleten. Kisebb csúszásokkal és gubancokkal, de végül útra keltünk. Első körben megmutattam Henryknek Dunaújvárost és Budapestet, majd nyakunkba vettük a Kelet-Európát.

Meleg július végi éjszakén érkezett Henryk.  kapott egy kellemes fuvart Drezdából pár sráccal, akik Ozorára tartottak kereskedni. Beült az áru közé, rágta a körmét, és imádkozott, hogy ne kegyen kutyás ellenőrzés sehol útközben. Hál’ Istennek azért nem volt annyira tétlen, és beszerzett némi szendvicsalapanyagot nekünk is. Az elosztó fiúk egyébként tök jó arcok voltak. Sültkrumpliolajjal hajtották a verdát és beszéltek kb. hat tök extra idegennyelvet (magyar, arab, orosz, spanyol és még kettő, amire nem emlékszem). Mellesleg a „szendvicsük” (HIMYM) is jó volt.

Henryknek érkezése másnapján megmutattam Dunaújvárost. Egész pontosan a kocsmákat, az élményfürdőt (bár köpni nem lehetett a tömegben) és a szocializmus lábnyomait. Látta a Vasmű utat, a Dózsa Mozit, a Duna – partot, az Aratók szobrot, a Martinászt is, néhány jó csajt, a konverterből felszabaduló füstöt, és mindent, amit érdemes. Búcsúzóul elvittem egy kis Apostolos borozásra, ahol megitatta a két kancsó bort, és felvidították a lányok. Egy dekoratív barna hölgyemény mindösszesen annyit beszélt németül, hogy „Ich hasse die deutsche Sprache!” Persze ezzel Henryknek is eldicsekedetett, hogy megalapozza a tartós röhögést az este hátralevő részére. Élveztük a jó bort, a csocsót a lányokkal, majd reggel a másnapot.

A korai kelés után bekerült a táskákba minden szükséges és szükségtelen felszerelés, anyácskám adott nekünk egy utolsó ebédet, aztán meglódultunk Pestre.

A szocializmus egy lábnyoma, Somogyi József Aratók szobra

Egy kis eső, hogy Henryknek ne legyen honvágya

Az indulás pillanata  és néhány Henryk számára nélkülözhetetlen kellék...  

Dorina szedett fel minket Népligetben. Gyorsan ittunk is egy sört az apukájával, megvitattuk a magyar focit csínját-bínját-kínját, lepakoltunk, majd nyakunkba vettük a várost. A Hősök tere után felmásztunk a várba, közben megmutattuk Európa első metróvonalát, a Lánchidat, és a Libegőt. Fent a kastély és a Hadtörténeti Múzeum között toltunk egy „szendvicset”, aztán busszal megindultunk a Deák térre. Gondoltuk nyomunk ott pár sört, de arra a tömegre nem számítottunk, ami fogadott minket. Így némi keresgetés után bevettük magunkat a Kazinczy utcába az egyik kedvenc kis pincekocsmámba. Még Csabi barátom mutatta régen egy hideg téli estén. A nevét nem tudom, csak azt, hogy egy volt olimpiai bajnok kajakos üzemelteti. Jó a melegszendvics, olcsó a sör és akkor még lehetett bagózni (Henryk nagy örömére). Lenyomtunk néhány kört, röhögtünk, aztán az utolsó metróval irány haza. Útitársam kidőlt egyből, mi meg elvonultunk még Dorinával és az üveg ouzoval nosztalgiázni, dumálni, jól érezni magunkat és egymást.

Fent és jobbra: A Hősök terén (azt hiszem az első fotó korábban készült)

Balra: Kilátás a várból a Lánchídra

Záróra - Útban a Deák tér felé

Balra: Élő Facebook-TMobile kampány (Henryknek nagyon bejött)

Jobbra: MKKP - kampány. Már van legalább egy német szimpatizánsuk

Esti lazulás a Kazinczyban

Másnap reggel a KV-mellé jött a rosszhír. Az időjárás némi rostokolásra (ez a szó egyszerűen belénk égett a koppenhágai kanyar óta) kényszerített minket. Az igazán kemény felhőszakadás után szandálban („mert ami felül befolyik, az alul kifolyik”) és esőkabátban indultunk el az M3-as felé. Henryk kérésére a villamost részesítettük előnyben az utazáskor, amiből később pótló busz és egy kétórás kirándulás lett az Ecseriről a Mexikói útig. Onnan sétáltunk egyet az autópálya felvezető mellett egy benzinkúthoz, majd elkezdtük lengetni a táblát. Irány: Nagyvárad!

Később módosítottuk a feliratot M3-Shellkútra, aztán unalomból Odesszára. Végül kétórányi eredménytelenség után egyszerre két stopot is kaptunk. Egy fiatalember felajánlotta, hogy kivisz minket a következő pihenőig, egy német pár pedig, hogy a kedvünkért akár kerül egyet Nagyváradra. Srácok, így ismertük meg Bomba-t és Aline-t.

Újdonsült barátainknak nem volt konkrét útitervük. Isztambulba tartottak, és csak annyit kértek, hogy navigáljam el őket a Tisza-tóra, meg onnan majd a határra. Sajnos a fürdés meghiúsult, mert pont utolértük az esőt, ami már reggel is áztatott bennünket. Azért Bomba nyomott egy sültkolbászt, vett egy sört a vezetéshez, néztük kicsit a falunapokat a mulatószenére táncoló nyuggerkommandóval, majd újfent jól leelőztük a zivatart.  Este hat és nyolc között értünk le Váradra, ittunk egy-két sört gyorsan, telefonszámokat cseréltünk, hogy majd Bulgáriában is tudjunk együtt sörözni, és nekiindultunk megtalálni a szálláshelyünket, amikor is megint elkapott minket (ugyan az) az eső.

Folyt. köv. - Túbikántinnyú velkámpálinkával, háromfogásos vacsival, sörrel, lányokkal.

A sikeres koppenhágai út után, midőn bezsebeltük az elismeréseket és kihevertük a megfázást, újabb terveket kovácsoltunk. Hamar-gyorsan megnéztük párszor a Eurotrip filmet, majd a hóval és forralt borral teli tél alatt kitaláltuk, körbejárjuk Európát! Vagyis a keleti felét. Irány a Vadkelet! Ekkor vette kezdetét az igazi őrület és jött az ötlet az útikönyvre a fotókkal.

A tervezések, örömteli ötletelések és szervezések utána a következő túraútvonal maradt:
Stoppal: Budapest-Nagyvárad-Kolozsvár-Brassó-Bukarest-Rüsze. Utána busz, vonat vagy bármi ami elvisz minket és olcsó. Az út célja az élményeken kívül, hogy a végén Krakkóban találkozzam az akkori barátnőmmel, és együtt jöjjünk el hozzánk.

Az útiterv

A szállásra maradt a couch surfing egy kellemes változata, az erasmusos cimbik felajánlották, adnak nekünk mindenütt egy hálózsáknyi padlódarabot, hogy legyen hol szunyókálnunk és másnaposkodnunk. Szállás megvan, kajára meg kéne valami pénznek nevezhető valami. Henryk nekiállt spórolni (nem Holstent, hanem Stenburgot ivott, nem vett Nutellát, és nem ment haza a nyári szünetig) én meg fogtam a fejem, hogy na ezt miből. Ekkor a Maroinn, a kapcsolattartónk és életmentőnk, a nemzetközi iroda vezetője a Hochschule Mittweidánál, behívatott magához, aláírni egy szerződést, miszerint kapok 1800 € ösztöndíjat. Mindezt azért, mert fotóztam nekik egész évben. Úgyhogy 500€-t beosztottam az útra, a többit meg odaígértem (majd odaadtam) édesanyámnak, hogy segítsem a családot.
Innentől nem volt visszaút, a hazaköltözésem után két héttel megérkezett Henryk, és belevágtunk. Az út alatt szorgalmasan naplót írtam, amit most közzé teszek, később pedig útikönyvként megjelentetem.

Addig is bemelegítésnek álljon itt egy kis koppenhágai visszatekintő (videó) valamint egy link a buli médiatámogatójánál leközölt riportokról és fotókról:

https://www.facebook.com/video/video.php?v=1178527345586

http://www.dunaujvaros.com/hirek/2010/08/vadkeleti_kalandozasok_1

Újra itt! Jön a dániai eső, a szőke iskoláslányok, a couchsurfing-rekord, halburger, fű, hippik, Christiania, és ami kell!

Gedser, eső. Végre átmelegedtünk a kompon, erre esett. Utáltam. Ezen túl, Gedser egy kis falu. Mázlink volt, egy fiatal anyuka a kislányával gyorsan felvett minket. Így bejutottunk Nykoping-be. Tíz perc múlva már egy asztalos mellet ültünk, aki lelkesen meséli stoppos élményeit. Közben elvisz minket az autópálya felhajtóig. Ott megadta a számát, ha bármi van, meghúzhatjuk nála magunkat éjszakára. Délután négy-fél öt, koromsötét. Reménykedünk, hogy nem rekedünk meg még egyszer. Eső, hideg, szél. És ekkor megjelent Pirosszka! Kék Opel kombi, piros bőrkabát, piros csizma, piros miniszoknya. Bepakolt minket, és már száguldottunk is tovább cirka 160-nal. Fűtés nem nagyon volt a kocsiban, de ez hidegen hagyott minket. Élveztük a száguldást és a női társaságot, ahogy vezetés közben dobálta a haját és kellemes hangon csicsergett Henrykkel, angolul. Meg kell tanulnom angolul…
Fájdalmas búcsú, végállomás. Elkezdtünk talpalni a közeli város felé. Alig jutottunk a város szélétől 3 utcányira, mikor is egy újabb anyuka kislánnyal megállt, és kimondta a világ legszebb mondatát: „Koppenhágába megyek.” Nyertünk!
Péntek este hét óra: Koppenhága, Norrebro Metróállomás. Tizennégy társunk ujjong és tapsol nekünk! Irány a szállás! 
A lakásnál borostás, vidám dán fickó fogad minket. Elsőre nagyot nézett a 16 fő láttán (mert ezt a lányok elfelejtették megírni neki), de aztán simán adott egy kulcsot, és bármit használhattunk az ágyán kívül. Két szoba, az egyikben él Ő, a másikban szállásolja el a turistákat. A lakás egyszerű volt. Dán lakóblokk, fürdőszoba nélkül, a WC-ben egy zuhanyrózsával és egy padlólefolyóval. A szobában a világítás karácsonyi égősorból és lampionokból áll. A falakon, plafonon, ajtófélfán és dekorcsíkon köszönőfeliratok és kedveskedő rajzok Troels számára. Felfedeztem egy paprikafüzért néhány magyar mondat társaságában. 2009. július volt a dátum, röpke fél évvel kerültük el egymást.
Este, beszélgetés, élménybeszámoló, röhögés, iszogatás, majd egymás hegyén-hátán alvás.
Szombat reggel nyolc, csörög az óra. Felemelem a fejem, majd csodálkozva konstatálom, még sötét van. Visszafekszem. Nem kellett volna, mert csak egy napunk volt Koppenhágára. Ugyanakkor kétnapi utazás után a kanapé egy baldahinos ággyal ért fel!

Reggeli a couchsurfingen. A második képért majdnem megölt a Justé, lehet most a publikálásért tényleg végez velem

Délben magukra hagytuk a lányokat, és megbeszéltük, hogy fél kettőkor találkozunk a Christiania mellett. Henrykkel megindultunk gyalog. Ennek fő oka az volt, hogy a Koppenhágai tömegközlekedés még dán pénztárcával mérve is drága, cserébe mondjuk nem egy BKV áll az utazók rendelkezésére. Mi talpaltunk inkább, már csak a városnézésért is. 
Koppenhágáról tudni kell, hogy rengetegen járnak biciklivel. Mindenütt bicikliutak, lelakatolt biciklik és biciklisták, kerékpárboltok. A városrész, ahol laktunk, nem volt olyan makulátlan tiszta, mint Németország. Kicsit rendetlen volt, és otthonos. Talán a koszos metróállomás tette, ami a Moszkva teret idézte lelki szemeim elé. Útközben találtunk egy kis piacot az egyik utcában, remek jó hangulattal, tömeggel, kézzel készített ételekkel, árukkal. A háztömbök közötti iskolákból kicsengetéskor nagy csapat szoknyában bicikliző szőkeség szabadult ki. Később faltunk egy halburgert egy utcai árustól kb. 4 €-nak megfelelő dán koronáért. Majd vártunk a többiekre, nem keveset, sokat. Jó tanács: ne utazzatok egyszerre 11 lánnyal, nagyon problémás.
Christiania tényleg kihagyhatatlan látványosság. A részleges önkormányzattal rendelkező hippitanyának sajátos hangulata van, bár kissé elturistásodott mára. Ennek ellenére jó volt látni, hogy vannak még szabad emberek. Sajnos fotózni nem szabad bent, pedig állati jók a graffitik! Meg minden egyéb csemege is…
Este utcazenészek és édességárusok lepték el az utcákat a turisták és a közönség kegyeit keresve. Diákcsemegével a kezünkben lófráltunk, hallgattuk a bandákat, élveztük az esti várost.

Ínycsiklandó illatok. Sül a disznó a piacon

Falusi sonka és hegedűművészek a piacon

Nagy színes szobor, amin jól lehetett mászkálni

Bicikliző leányok

Elszabadult piros lufi Christinahavn metróállomáson

Christiania oldalsó bejárata

Utcazenészek a dán éjszakában

Hazafele egy éjjelnappaliban voltunk kénytelenek vásárolni, ami eléggé leszívta az anyagi forrásainkat. Dánia, és Koppenhága nem olcsó. Egy kávéért 4-5 euró teljesen normálisnak tűnt. Mi ezt-azt azért beszereztünk a másnapi útra, mert enni kell. Szolid italozás, beszélgetés, aztán alvás.

Vasárnap reggel 7 óra. Ébresztő. Fél nyolckor sikerül is felkelnünk. Gyors reggeli, kávé, majd közben tea főzés és a mirelitpizzák kisütése az útra. Szitkozódás a még mindig vizes cipők és kabátok miatt, majd duzzogva öltözés, köszönés, start.
Negyed óra múlva egy őrült újságíró mellett ülünk, és 80-100-zal repesztünk az autópálya felé. A háttérmuzsikát a rendőrségi rádió adja. Egy jó sajtómunkásnak tudnia kell, mikor mi zajlik a városában és hol vannak a trafipaxok! :) Autópálya, 2 óra unalom, száradás, majd végre útban haza. Említésre méltó eseménynek a két alkoholista sofőr számított, akik sörrel a kezükben vezettek. Izgalmas volt mit ne mondjak, de azért legalább annyira örültem a kiszállásnak, mint a beszállásnak.
Az isteni ajándék a részeges autósok után két Svédországból hazafelé tartó német biciklista személyében érkezett. Kiszálltunk a második alkesz mellől, felkaptuk a hátikat, és satuzott is mellettünk a kisbusz: BERLIN! Igaz én egy fémládán ültem a német fővárosig, de meleg volt, befizettek minket a kompra, és különben is, BERLIN! :)
Itt már nem mertünk kockáztatni, vonatra szálltunk Drezdáig. Ez sem volt teljesen kalandmentes, de hajnali fél kettőre meg is érkeztünk. Utána villamos és séta az Elba Parkig. McDonald’s, eurós kóla. Meg a meleg és a WC. Feltöltöm vízkészleteinket. Kétórányi táblalengetés, három dudaszó és egyéb viccek után újra kocsiban ülünk. Deja vu’! Dresden Tor pihenő! Nagyjából két percig voltunk ott, mert egy kedves pasas felajánlotta, hogy elvisz minket, ha nem késeljük meg.
A hainicheni lehajtónál félórányi eredménytelen próbálkozás után megvendégeltük magunkat egy buszjegyre, és az utolsó tíz kilométert ismét tömegközlekedéssel tettük meg. Kényelmesen, melegben.
Hétfő reggel fél hét. Ünneplünk és fotózkodunk a kollégium előtt. Megcsináltuk!

Az első alkesz sofőr előtt

Az Ostsee partján. Nem, nem fogjuk egymás kezét, az optikai csalódás

Joachim, a mentőcsónak

Újra Rostockban

Hazaértünk

Nagyjából 1400 kilométert tettünk meg, elköltöttünk némi pénzt, és megtanultuk egy életre, hogy NOVEMBERBEN NEM STOPPOLUNK ÉSZAKNAK!

Pó Apót szavait használva:  Mit tehet a rendszerváltás utáni, fülkeforradalom előtti főiskolás fotóriporter, ha lyukas a zsebe és elege van? Lelép, ha teheti jó messzire, Én először is szereztem egy kis támogatást. Úgy hívják Erasmus ösztöndíj. Így kezdődtek a kalandok, amelyek első központja Németország volt.
Az igazi őrület 2009-ben indult. Egy viccnek szánt fészbúkstátuszt Henryk cimborám komolyan vett. Mire észbe kaptam, útban voltam november utolsó hétvégéjén Koppenhágába, autóstoppal. A terv egy hétvége alatt 1400 km teljesítése volt. Sikerült, de közben elkövettünk minden hibát. Nagyjából mindent, amit a kezdő stopposok elkövethetnek.

A terv Mittweida-Drezda-Berlin-Rostock-Gedser-Koppenhága volt. A csomagokba bekerült a meleg zokni valamint az enni és INNIvaló (két üveg Jägermaister a fagyhalál ellen és egy üveg jófajta Tokai az unalom ellen).
Csütörtök reggel tíz óra, indulunk. Henryk cimborája kirepít minket az autópályára. Reggeli után lelkesen nekiállunk kérdezgetni az autósokat: „Gehen Sie Richhtung Dresden? Können Sie uns mitbringen?” /Drezda felé tart? El tudna vinni minket? Viszonylag gyorsan, fél óra alatt kaptunk egy stoppot a Dresden Tor pihenőbe.Ott másfél két óránkba tellett, mire két cseh üzletember felvett minket. Az egyikük egy fiatal régen stoppolt. Sűrűn ajánlotta Koppenhágában Christianiát, a hippi tanyát.
Berlinig kicsit szűkös volt az út a háromajtós Corsában, de oda se neki! BERLIN! TEGEL! Délután egy óra és mi már a félúton vagyunk. Ha így haladunk éjjel már Koppenhágában bulizhatunk a dán csajokkal!
Na, ezt egy kicsit elszámoltuk. Mármint a Tegelt. Nagy reptér, sok autóval, de nem lehet ott stoppolni. Vagyis nem a reptéren.  Érdemes a felhajtót és ott is a benzinkutat próbálni, ha már ott köt ki az ember, de semmiképpen sem a parkolót!

Stoppolás a Tegelen

A leszállópálya alatti alagútban

Elkéstünk, ránk sötétedett. Nagy nehezen este ötre eljutottunk Berlin északi részére egy valaha volt NDK stoppos segítségével. Ott újabb egy óra a hidegben, mire kapunk egy kocsit az első benzinkútra. Ott megdumáltunk egy férfit, hogy vigyen el minket a BMWjével a következő kútig (na ilyen autóba azóta se tettük a popsinkat stoppolás közben). Ez volt az utolsó kút a hamburgi leágazás előtt. Sajnos nem egy forgalmas pihenő azt leszámítva, hogy az autópálya-rendőrségről nagyjából tízpercenként kijött egy kocsi. Letakarították a fakabátok a szélvédőt és a lámpákat, megtankoltak aztán dolguk végeztével vissza is gurultak a garázsba. Mindenki más Hamburgba tartott. Már-már elgondolkoztunk az ötleten, hogy kerülünk egyet. Kezdtünk fázni, és unatkozni. Itt született meg az első kiadásunk: öt euró két tejeskávéért. A németek hírhedten pocsék kávét főznek, de ez életem egyik legjobb kávéja volt. Nagyon jólesett és nagyon hálás voltam érte.

A KV előtt

Nehezen meg lett a napi utolsó kocsink. Egy srác felajánlotta, hogy elvisz minket az utolsó kútig Rostock előtt, és kerül a kedvünkért húsz kilométert. Ezek után még reménykedtünk, hátha elérjük az utolsó kompot, de nem jött össze. Scheiße Tegel!
Kénytelenek voltunk a benzinkút kávézójában aludni. Alvás előtt azért csaptunk egy kis bulit. Ha már ott kell rostokolnunk Rostock előtt ötvenhárom kilométerrel, érezzük jól magunkat! A nyakára hágtunk a bornak meg egy flaska Jägernek két sör társaságában. Mindezt nyakon öntöttük egy forró csokival és aztán álomba szenderültünk.

Az alvókút

Nyolckor gyors reggeli, drága zuhany (2,60 €). Fél kilenc, munkához látunk. Az első, akit leszólítunk egy cseh autósofőrt. Trópusi halakat szállított, meg onnantól minket. Kicsit úgy nézett ki és beszélt, mint a Eurotrip című filmben az alkoholista kamionsofőr. Sasoltuk is rendesen a GPS-t az ablakban!
Rostock, reggel 10. Fogtunk egy kocsit az Ostsee partjára. Nagyon kedves családot volt, elmondtak minden látványosságot, amit nem szabad kihagyni. Így voltunk a strandon a tengernél, megnéztük a világítótornyot, korzóztunk a sétálóutcán, betévedtünk a már bezárt halpiacra (sajnos későn értünk oda), sétáltunk a kikötőben és nézelődtünk teljes lelki nyugalomban. Majd csodálkozva konstatáltuk, hogy a komp, az 10 kilométerrel visszábbról, az autópálya végétől indul. Teljesen logikusan.
Futás! Egészen az S-Bahnig (németországi HÉV), busz, majd épphogy elkaptuk az egyórás hajót. Juppííí! Másfél óra nyugalom és békés ringatózás Gedserig. Dánia! Igen! Innen már csak egy köpés Koppenhága! Meg pár akadály...

 
Kiskertes övezet, kicsit koncentrációstábor-bejárat feelinggel 

Díszburkolatos panelházak Rostock bevezetőútján

 
A keleti blokk gyerekeinek fém rakéta játszóterek jutottak, a nyugatiaknak 1 euróért markolós homokozó

 
A tengerparti játszótér és rostocki világítótorony

 
Elhagyatott bicikli a kikötőben.

Kifutottunk!

Folytatás következik... Tú bí kántinnyú...

Helló

Martin vagyok, fotóriporter, főleg iparterületeken és út közben dolgozom. Itt és most hátizsákos utazásaim és stoppolásaim lenyomatát láthatják a kedves olvasók.  A blog célja az olvasó és a magam szórakoztatása, valamint a világhírnév megalapozása. Akinek ez utóbbiban segíteni támad kedve, ne habozzon jelentkezni!
A felszerelésemről és a képekről: az első utazás alatt (mielőtt használhattam volna) a digitális kamerám öt-hat év és megannyi fotó után megadta magát. Azóta egy régi CE-3-as Chinon-t használok, amit még a nyolcadikos ballagásomra kaptam édesapámtól. A filmeket az utak után hívatom elő és scannalem be, amikor a szabadidőm engedi. Ezután a képeket nagyjából retusálom. Előre szólok, bár igyekszem minden porszemet eltüntetni, kijavítani az itt-ott vásárolt filmek helytelen tárolásából eredő színhibákat és a néha előtűnő fixírfoltokat, azért még lehetnek maradékok véletlenül, vagy direkt.
A képekre és irományokra természetesen a szerzői jogi és egyéb marhaságok vonatkoznak. Ezért kérem, ha valaki a felhasználási feltételekben szabottakon túl használni szeretné őket, akkor keressen meg, nem szőrös a szívem.

Üdv!
Martin