"Álomösvényen"

Odessa, a Fekete – tenger gyöngyszeme. Szépségek, érdekességek, és ugyanakkor némi kettősség is jellemzi. Emellett minden oroszul működik, hogy semmi ne legyen egyszerű az angolul és/vagy németül beszélő turistáknak.  Jobb, ha az ember óvatos a taxisokkal, és nem próbál meg vitatkozni az ukrán/orosz nőkkel.
Első körben egy kis képes összefoglaló a kötelező látnivalókról.

A nagyjából tizennyolc órás buszút után kisebb bukkanókkal Valery megtalált és összeszedett minket. A lepakolás és két a bélbajaimra felajánlott vodka visszautasítása után gyorsan megterveztük a hetet. 
Első körben átváltottuk a dollárunkat hrivnyára. Ezúton is köszönet Charcariasnak a tippért, mivel kb. kétszer annyi pénzt kaptunk a dollárért, mintha eurónk lett volna. Fontos információ: Ukrajnába dollárt vigyen mindenki, mert jobban váltják, mint az eurót!
A pénzünkkel a kezünkben megpróbáltunk bevásárolni, mert ugye mégis csak pofátlan lett volna egy héten át a szállásadóink kajáját enni. Rövid szócsata után megengedték, hogy vegyünk két liter tejet meg a szállásért cserébe készített gulyáslevesbe bort és krumplit. (Sose próbálj meg ukrán vagy orosz nőkkel vitatkozni.) Egyébként a lelkünkre kötötték, hogy nagy erőkkel kell kirámolnunk a hűtőt.

Valeryék a város közepén laknak a Patyomkin lépcsőtől nem messze. A nappalijukba kb. beférne a vasvárosi 60 m2-es téglalakásunk. A lakás méretei összecsengtek egy kicsit a város mentalitásával. Odessán minden nagy. A kocsi státusszimbólum, minél nagyobb, annál jobb. A lakások nagyok, a belmagasság 3 méter alatt alacsony. A pénz a hrivnya vagy az US Dollar. Minden más csak játszani jó. A farmer és a póló a csövesek öltözéke, a fogpótlás szigorúan aranyból, ahogy a karórák is. Olyan az egész, mint egy hatalmas divatbemutató. Vagy megmutatod, hogy vagy valaki, vagy észre sem vesznek. Ugyanakkor mindez nem egy torz, hanem amolyan természetes módon zajlik.

Mert a méret igenis számít

Még a Fornetti is oroszul/ukránul megy

Az ott töltött egy hét alatt láttuk az operaházat (szmoking híján kívülről), a Patyomkin lépcsőt (mivel ott laktunk nem messze), a Hotel Odessát. A tenger melletti parkban sétálva megnéztük a háború hőseinek emlékművét az iskolások őrségváltásával. A park maga szép, bár némi gazolás és rendbetétel ráférne, amit egy milliárdos vállalkozónak kellett volna megtennie valami ügyletért cserébe, csak elfelejtette. (Ismerős sztori?) Egyébként itt találtunk egy helyi „Lada találkozót” is. Én a rendszerváltás óta nem láttam ennyi Ladát egy rakáson, mint most Odessán. Kicsi, nagy, még nagyobb, új, régi, Niva, minden. Az orosz csoda még mindig hódít. Esténként elmentünk sétálni, sört keríteni, pizzát enni (ha éppen nem gulyást főztem a ház úrnőjének) utcazenészeket hallgatni, pezsegni, valamint a felderíteni a háromfalú ház titkát. 
A Hotel Odessa mellett a kikötőbe érve megnéztük a hajósokat hazaváró anyáknak és gyermekeknek állított szobrot. Mert ugye az sem kis küzdelem, amikor egy nő egyedül marad a gyerekekkel, és a ház ura messze van.

Az Operaház

Instant Lada találkozó

A háromfalú ház

Éjszakai utcarészlet

Életkép a Patyomkin lépcsőről

A Világháború áldozatainak emlékére

A kikötőben

Ismerős látkép, csak most a tengernél

A legerősebb anyákért

Folytatás következik...

Utolsó hírek Várnáról, mert van, ami kimaradt. Majd következzen a hamisíthatatlan posztszocialista buszút a volt CCCP területén, ami ugyan mellőzte a bürokráciát, de a kellemetlenségeket nem annyira.

A shumeni móka után Várna Napján tértünk vissza a megkedvelt bolgár kikötővárosba. Gondoltuk még csapatunk egyet az utolsó közös estén Ventsiékkel. Másnapra már megvolt a buszjegyünk Odessára (egyedül, teljesen egyedül vettük meg őket Henrykkel. Baromi jó activityt toltunk az adminisztrátor csajjal.) Estére újból a Godzilla étterem volt betervezve. Bár elég nagy volt a tumultus a városban az ünnepség miatt, azért jól éreztük magunkat. Henryk pláne. Fotók nincsenek az estéről, mert számomra kimaradt a tűzijáték és minden más is, ugyanis némi lappangás után kijött rajtam a nyári influenza. Emiatt az estémet a vacsora után a hálózsákom és a WC közötti ingázással töltöttem.

Henryk ellenben belevetette magát a dolgok sűrűjébe. Állítólag szép volt a tűzijáték, vicces a cigi, jó a buli és meztelenek voltak a lányok a strandon. Próbáltam kihúzni belőle még néhány részletet, de csak annyit közölt sunyi vigyorral: Was in Varna passiert, bleibt in Varna... Majd kezembe nyomta az imódiumot meg még két liter teát, és visszafeküdt aludni.

Odessára délután kb. délután négykor indult a buszunk. Dasha hathatós segítségével (orosz-német tolmácsként működött közre) elfoglaltuk helyeinket, amiket egészen a Fekete - tenger gyöngyszeméig meg sem változtathattunk. Nem volt ám ide-oda átülés, költözködés, csak rend és fegyelem!
A buszútból az éjszakai betegség után számomra nem sok maradt meg. A román határon kicsit megnéztek minket az útitársak, amikor is az ellenőrzésnél egy gyors pillantás után a határőr visszaadta az útleveleinket. Akkor figyeltünk fel rá, hogy rajtunk kívül mindenki ukrán a buszon. Közben megittam minden fellelhető folyadékot a környéken, mégsem kellett WC-re mennem (influenza mellékhatása). Érdekes, hogy Romániából Ukrajnába csak Moldávián át lehet eljutni. Emiatt beléptünk Moldáviába, bepecsételtek az útlevelünkbe, majd húsz méterrel odébb újabb pecsét után kiléptünk Moldáviából. Ekkor kitöltöttünk egy instant vízumot (fénymásolt formanyomtatvány cirill betűkkel és angolul, természetesen mind a kettő olvashatatlan) hogy beléphessünk az Ukrajna területére. A bürokrácia teljes mellőzésével húzta át a hibás helyre írt adatokat a határőr és véste át őket a megfelelő sorba. Majd elmutogatta, magyarázta, hogy azt tartsuk magunknál, és amikor kilépünk legközelebb, akkor le kell adjuk.

Ezek után teljesen eseménytelenül zötykölődtünk tovább Isten háta mögötti falvakon keresztül az éjszakában. Néha az volt a gyanúnk, hogy nincs beton a kerekek alatt... Aláfestésként üvöltött a TV-ben valami borzasztó orosz szappanopera, mi meg próbáltunk több, de inkább kevesebb sikerrel aludni, hogy reggel ne túl kimosva fussunk be Odessára.

Valahol Moldávia és Ukrajna között a senki földjén

Ami kimaradt az a Tiszti Klub és Kossuth szálláshelye, ami ma múzeumként üzemel, és a Wikipédia szerint elég jó együttműködési programja van a Nemzetivel. Cserébe láttuk, ha csak kívülről is a Katonai Akadémiát, ahol Krasi édesapja kiképzőtiszt volt. Sajnos két évvel a nyugdíja előtt átszervezték a hadsereget, őt kiszervezték, és így most kénytelen újabb x évet ráhúzni a szolgálati idejére egy gyárban, hogy tényleg nyugdíjas lehessen. (Ismerős a sztori valahonnan?)

Az őrült szomszéd párnagyűjteménye

Az alsó szomszéd macskája

A strand ruhaszárítás miatt zárva (Kelet - európai látkép. Rálátás a ház udvarára Krasiék erkélyéről)

A látnivalók mellett a legnagyobb élményt nekünk a vendéglátás milyensége és minősége jelentette. Barátosnénk nem éppen a felső tízezer szülötte, ennek ellenére képeslapot nem vehettünk magunknak. (Tényleg nem hagyták kifizetni a római kőtárban.) A család nemzeti ünnepé nyilvánította az ottlétünket. A két nap két éjszaka alatt konkrétan annyit ettünk és ittunk, hogy nem tértünk magunkhoz.  Vasárnap, amikor hagyományosan a bolgár családok este sopszka salátát esznek és mellé rakyát isznak, az volt a legdurvább. Már éppen elpilledtünk, amikor Krasi felemlegette, hogy eredetileg ez volt a terv. Mi próbáltunk szabadkozni, de addigra az anyukája egy tornádó sebességével robbant be a konyhába, a ház ura pedig kiadta a lányoknak a parancsot a terítésre. Fél óra múlva terülj – terülj asztalkám volt sült hússal, sopszka salátával, rakyával, sörrel, borral. A vacsora végén Krasi apukája megkínált minket szivargyűjteményének egy-egy darabjával egy jó füstölés erejéig.  Annyit ettünk és ittunk, hogy még napokig nem tértek magukhoz a beleim, pláne, hogy másnap éjjel Várnán a nyári influenza ment át rajtam.  A reggeli induláskor még elláttak minket útravalóval, jókívánságokkal, házi főzésű rakyával (fejenként egy-egy lapos üveggel, ami aztán Krakkó felé nagyon jól jött) és még egy-egy szivarral.

Terülj, terülj asztalkám!

Így indultunk vissza Várnára. Tele élményekkel, tele hassal, mai napig tartó hálával, és a reménnyel, hogy egyszer mindezt viszonozni tudjuk.

A visszaúton várna felé

Másnap újból bepakoltuk a hátizsákot, én ettem némi immódiumot az éjszakai hasmenésre (lád a Vad-Kelet, Várna bejegyzés alatt), és útnak eredjünk a Fekete – tenger gyöngyszemére, Odessára.

Vége a Shumen fejezetnek.

A kelet-európai vendégszeretet fellegvárában ugyan lemaradtunk erről-arról, de nem a legfontosabbakról. Bejártuk a várost időben Római Birodalomtól a középkori virágzáson át a rendszerváltásig és az azóta tartó hanyatlásig. A nagy múltú város, aminek nagy jövőt kívánunk! Sok szép élmény és maratoni hosszúságú bejegyzés következik három részletben.

Shumen nagyjából kilencven kilométerre fekszik Várnától. Én személy szerint nem feltétlen nevezném tipikus turista célpontnak, bár több látnivaló is akad errefelé.

Vonattal utaztunk Várnáról Shumenbe. Henryk röhögött a szerelvények állapotán, én meg meghúztam a vállam és közöltem, hogy a Vasváros – Karakószörcsök Express másodosztálya pont ugyanígy néz ki. Lepattant, kicsit foltos, kicsit koszos, de elvisz Á-ból B-be. Krasi szegény szabadkozott, de igazából nem volt miért.  A hazájában látható eredmények folyamatai éppen zajlanak az én hazámban.  De lássuk inkább a látnivalókat és az élményeket.

Krasi kicsit fáradt, mert előző éjjel vonult át rajta a nyári influenza

Útközben egy vasútállomáson áthaladva

Ipari kikötő, szintén út közben

Első állomásként megnéztük félig Madarát, ahol valaha újkőkorszaki település volt. Később erődítmény, remeték lakhelye, valamint itt látható a Madarai lovas domborműve. Hogy ne legyen szerencsénk, a kánikula ellen Krasi kívánt egy kis szász időjárást, ami bejött neki. Olyan felhőszakadást kaptunk a nyakunkba, hogy kénytelenek voltunk futásnak eredni és kocsiba pattanni. Így a  Madarai Lovas kimaradt az életünkből. Sajnos az eső aznapra elmosta a homokkő ösvények megmászásának esélyeit. (életveszélyesen csúszóssá váltak.) Ennél fogva kénytelenek voltunk tovább indulni.

Madara

Homokkőbe vájt lépcsők

Bolgár hagyományőrző, kézműves és árus

Felhők vihar után

A ruhaváltás után csereprogramként elvittek minket a nagyszülőkhöz, bemutattak a dédinek, megmutatták a parasztudvar, a „zájgot” ahol a rakiát főzik és lassan elnéptelenedő falut, ahonnan Krasi és családja származik. Láttuk még a falu szélén a világ legnagyobb „Béke (MIR)” graffitijének maradékát egy hegyoldalba bevágva valamint a kocsmánál a falu bolondját.

A "zájg" és a "MIR" felirat

Ahogy barátosnénk mesélt, egy élő virágzó vidék jelent meg előttünk a kihalt romok helyén. Szinte láttuk az állatitató kutaknál játszó, pancsoló gyerekeket, a központi rakiafőzőben viccelődő, kóstolgató férfiakat és a nyüzsgő udvart az iskolában. Mára a Bulgáriára jellemző elvándorlás miatt a faluban alig maradtak fiatalok, gyerekek szinte egyáltalán nincsenek.  Az iskola bezárt, az ablakait bedeszkázták, és nem őrzi egyik politikus hozzátartozójának a biztonsági cége sem.  

A falu néhai szeszfőzdéje

Iskolába menet

Tanári pihenősarok

Iskolaablak deszkákkal

Folytatás következik.

A város legnagyobb és legfőbb látványossága Shumennek a Bolgár Nép Nemzeti Panoptikuma. Egy hegy tetején áll a völgyben elterülő város mellett. Már 20-30 kilométerről kiszúrni. A néphit szerint Bulgária első királya (Nagy Simeon ha jól tudom) ott a hegy tetején vágta a földbe kardját és hirdette ki: Mától itt lesz Bulgária! A bolgárok igen erős nemzeti érzelmekkel és büszkeséggel rendelkeznek, úgyhogy ennek a momentumnak (roppant helyesen!) szenteltek egy irgalmatlanul nagy emlékművet.  A Panoptikum méretei lenyűgözőek és fantasztikus a látványa. Sajnos a lift, ami felvisz a tetején a kilátóba, már nem üzemel, mert nincs pénz a fenntartására. (Ismerős valahonnan?) Pedig az alant elterülő város pazar látványt nyújt. Magához az emlékműhöz, a múzeumhoz és körülötte a parkhoz egyébként ezeregyszáz – valahány lépcsőfok vezet fel a városból. A helyi sporttagozatos gimnáziumban napi rendszerességgel futtatják fel – le a diákokat.  (A lányokon látszik is rendesen az eredménye.) A parkot tavasztól-őszig megszállják esténként a Bambit szürcsölgető fiatalok és a grillező családok, kirándulók és az alkalmi vagy tartós szerelmesek. 

Háttérben a Panoptikum a hegyen, elöl az őrült szomszéd párnagyűjteménye az erkély helyén

A Panoptikum hátulról

"Mától itt lesz Bulgária! "

A Panoptikum belseje (Az ott a Henryk a maga 190 cm-es testmagasságával.)

Shumen a Panoptikumból

A város másik nagy nevezetessége a néhai városromok a Római Birodalomból.  A kőtár egyébként a Panoptikum melletti hegyen található. Egész rendesen helyreállították a romokat, meg még mindig restaurálják, amennyire a pénzükből futja rá. Minden esetre lehet rohangálni, ki-bemászkálni a tornyokba, régi épületek maradványaiba.  Az kőtárban az állandó vitrines kiállításhoz minimum 20 éve nem nyúlt senki, ahogy az ilyen helyeken lenni szokott. Szerintem nagyon jópofa múzeum, mindenképpen érdemes meglátogatni.

Utcarészlet az ókori Római Birodalomból

Anya és lánya a kőtárban

Megnéztük még a mindig restaurálás alatt álló Tombul mecsetet (az állványok sem képesek elvenni a szépségét). Érdekes, hogy az amúgy máig szigorúan ortodox államban milyen erősek a mohamedán hitközösségek, és mennyire más a mecsetek világa, mint a keresztény templomoké.  Természetesen csak cipő nélkül léphettünk be, és vagy tilos volt fotózni, vagy vaku híján nem próbálkoztam.

És akkor jöjjön a város fő nevezetessége, a Posta Központ és Hotel, amit a köznép a Palamarka ( kuki hárombetűs változata) névvel illetett. Leginkább azért lett a város egyik alternatív látnivalója, mert harminc év alatt még nem készült el. Szerkezetkészen áll az épület a város közepén. Főleg hajléktalanok, graffitisek és huligánkodó fiatalok játszóháza napjainkban. Ennek ellenére a tervek valaha roppant impozánsak voltak, az épület méretei lenyűgözőek. Kár, hogy nem igazán úgy lett a főtér dísze, ahogy azt tervezték.

A főtér a szerkezetkész Postapalotával. Még hogy a négyes metró készült el lassan

Folytatás következik

Végre a Fekete-tenger partján! Jöjjenek, a csajok, a Milói Vénusz, olcsó sör és kaja, városnézés múzeumok nélkül, kóbor kutyák hada, Bulgária színe java. Jöttünk láttunk, nyaraltunk, Black See for President!

Este fél tíz körül értünk be a buszpályaudvarra. A hőmérséklet változatlanul harminc Celsius fölött, de a tengeri szellő miatt kellemesen elviselhető. Barátaink már a vártak ránk. Ventsi utolsó stopként felvett minket a Mercédesével (stoppos ritkán ül luxus verdában, ki kell élvezni). Gyorsan lepakoltunk, dobtunk egy zuhanyt és bevetettük magunkat a forgatagba.

A Meersgartenbe vittek minket enni a srácok a Godzilla étterembe. Bátran javaslom mindenkinek! Nagyjából 5-6 €-nak megfelelő levát fizettem egy nagy tengergyümölcseivel megrakott pizzáért és egy korsó sörért. Ennyiből még sehol nem úsztam meg ilyen fejedelmi lakomát. A hét többé részén többször ettünk ott, az adagokkal nem spórolnak, és kifejezetten jó az árfekvésük. A sétány tele van ott éttermekkel, meg diszkókkal, nyugodtan végig lehet őket próbálni. Az urbán legenda szerint a döneresnél kutyahúst is ehet az ember, mert állítólag a kóbor állatokból van az áru.  (Rengeteg a kóbor kutya. Oltják és címkézik őket, de a mennyiségük kriminális. Óvatosan velük, amikor csapatokba verődnek.) Az este hátralevő részében nem sokat vesződtünk, lementünk a partra néhány sör kíséretében. Később nyugovóra tértünk Ventsiék erkélyén. A szobában a melegtől képtelenség volt megmaradni, vagy aludni. Így minden nap az erkélyen aludtunk reggel hétig, amikortól is odasütött a nap, és kénytelen voltunk behúzódni az akkor már hűsnek tűnő szobába.

Megérkeztünk. Az útvonal, és a teljes vagyonom a projektre nyert ösztöndíj érkezéséig

A reggeli kilátás az erkélyről. Némi hasonlóságot mutat Európa több külvárosával

A következő napokban Krasi barátnőnk körbekalauzolt minket Várna nevezetességein. Sajnos a kikötő meg a híd kimaradt, meg a múzeumok, pedig küzdődtem értük. Majd legközelebb. A Meersgartenben nekem szocializmusból hátramaradt patrióta szobrok voltak a kedvenceim.  Egyébként a bolgárokról tudni kell, hogy rettenetesen erős a nemzeti öntudatuk és büszkeségük.  

Balra: Patrióta szobor

Jobbra: Martenica,a tavasz hírnöke

Henryk a Meersgartenben

A nevezetességek mentén továbbhaladva ellátogattunk a Sevastopol térre (a várnaiak kedvelt találkozóhelye), és ettünk ott a város legfinomabb fagyijából (kihagyhatatlan, isteni!). Megpróbáltam berángatni a srácokat a Természettudományi Múzeumba és a Tájházba, sikertelenül. Azért a római romokat megnéztük és megittunk némi sört az izzadságunk pótlására. Végül a katedrálisba csak bementünk. Tudni kell, hogy Európa ezen része ortodox. Érdekes volt egy teljesen más elrendezésű, berendezésű, ugyanakkor hasonlóan gazdagon díszített templomot látni, mint a katolikusok. Ezen kívül az ikonfestészet remekei számomra izgalmasak voltak. Végre élőben és nem csak tankönyvből, fekete-fehér fotókról. (Mire nem jó egy rajz tagozat?)

A Sevastopol éjjel és a tér nappali látnivalói a kóbor kutyák mellett

Tradicionális bolgár építészet

Szökőkút éjjel

A várnai békák Bombával. A kísérteties hasonlóság a dunaújvárosi békákkal csak a véletlen műve

A piac már kissé az alternatív látnivalók közé tartozik. Igazából Henrykkel volt a speciális kérésünk. Még gimnazista suhanc koromban ROHOnczi tanár úrtól tanultam egy osztálykiránduláson, hogy minden városban meg kell nézni a piacot és ott az embereket, mert az a legizgalmasabb. Úgyhogy voltunk a szuveníres és ócskás, zöldség-gyümölcs piacon, a virágpiacon és még egy piacon. Sajnos a halpiacot felújítják éppen, így az kimaradt.

Ócskapiac a Katedrális tövében

A zöldség-gyümölcspiac

Egyébként a röpke hat órás séta alatt nem volt meleg. Mindösszesen leégtem pólón keresztül (köszönjük ózonlyuk) és háromnapi borosta ült ki az arcomra egy délelőtt alatt (éljen a jó immunrendszerem).

Látogatás a Várnai Egyetemen. Hernyk első találkozása a fapados előadókkal és a balkán-wc-vel

Mert az éghajlatot és az utak állapotát csak egy típus éli túl arrafelé! Emellett Henryk újabb első élménnyel lett gazdagabb. Megtapasztalta, milyen városon belül 80 km/h-val, nyitott ajtóknál  utazni, mindezt 160 HUF-nak megfelelő leváért. A jegy feleannyi, mint otthon, a szolgáltatás és a géppark megegyező!

Sörök és strandok: sörből Kameniza és Sumenzko. A két favorit számomra Bulgáriában. Strandokból a Red Bull strand, vagy a városon kicsit kívül esők. A központi rész sem rossz, mióta a szennyvízvezetéket kikötötték onnan, és bevitték jó messzire a tengerbe. Azóta lehet ott fürdeni. A lányok előszeretettel monokiniznek hajszálnyi tangákban. Ez addig rendben is van, amíg egy fiatalokkal teli szakaszon vagyunk. Ellenben a 60 éves milói Vénusz élőben, na, az sokkoló… Éjszaka, viszont a központi strandon van az élet és a meztelen fürdőzés, vagy attól délre. Északra, ahol nappal a fiatalok strandolnak, megláthatjuk Európa legnagyobb péniszkiállítását a helyi gyógyvizes medencében. Annyira nem javaslom, még lányoknak se. Amit ajánlok, nappal a topless napozós csajok a város északi részén, este a meztelenül fürdőző bulik a központban és délre.

Kilátás a Meersgartenből

Szabad napozás, szabad cicik

A néhai központi szennyvízvezeték

Strandolunk. Balról jobbra:Dasha, Ventsi, Krasi, Henryk

Pénzváltás, fontos információ: bár a bolgárok vendégszeretőek és szeretik a turistákat, pláne amikor azok sok pénzt költenek náluk (ismerős mentalitás ugye?) , azért inkább igyekezzünk bankkártyáról felvenni a pénzt, lehetőleg a saját bankunkban. A pénzváltók nem egyszer plusz 10-20%-os jutalékot számítanak fel, ami elég vaskos. Szóval ezzel csak óvatosan.

A tapasztalatokat összegezve, Várna egy kitűnő hely! Szépek a lányok, a város, a strandok. Csak ajánlani tudom mindenkinek!

Várna mellett még ellátogattunk Bulgáriában Shumenbe, egy kis iparvárosba, amely sörgyárairól és a félig felépített postaközpontról nevezetes. Meg arról, hogy ez Krasi szülővárosa. Mivel az élmények annyira szépek voltak, hogy megérdemelnek egy külön bejegyzést, így a következőkben jön Shumen!

Brasó-Várna, 458 kilométer. Miután úrrá lettünk félelmünkön, hogy valahol a bolgár dzsungelben éjszakázunk, nekivágtunk. A túra leghosszabb stoppal (és busszal) megtett távja. Részük volt időutazásban, alkuban, elhagyott vizes palackokban és láttuk a bukaresti körgyűrűt.

Reggel a gyors előkészületek után először is megnéztük a vonatokat. Sajnos túl borsos volt az áruk Várnáig, így maradtunk a stopnál.  Busszal elmentünk a város határáig, ahol mire megírtam a Bukarest táblánkat, besatuzott mellettünk egy román fiatalember. Gyorsan tisztáztuk az árat (15 lej 200 km-ért. Kb. egy doboz cigi ára.) Jól beszélt angolul a srác.  Kiderült magyar felesége van, de hiába küzdött évekig, túl nehéz volt neki a nyelvünk. A gyerekei már kétnyelvűek, és még legalább kettőt meg akar taníttatni nekik, hogy nyugatra vándoroljanak.

Mindez alatt szép lassan átkeltünk a Déli-Kárpátokon. Festői szépségű a táj.  A gyógyulni vágyó asztmások és a sziklamászók paradicsoma. Természetesen nem elhanyagolható a turizmus. Az ereszkedéssel a hegyekből megkezdődött az időutazásunk vissza az ötvenes évekbe.

Reggeli látvány fogmosás közben

Balra: Henryk hazatelefonál. Brassó telefonfülkéi is legalább olyan híresek, mint a londoni társaik

Jobbra: A városból kifelé tartva kora reggel

Balra: Sofőrünk az elhagyhatatlan öngyújtójával

Jobbra: Dugó Bukarest felé

Az elmaradhatatlan kürtős kalács és a Kárpátok

A bukaresti körgyűrű előtt szálltunk ki. Némi eredménytelenség után éppen elgondolkoztunk egy román stopos tanácsán, miszerint menjünk át a Gyurgyevó felé vezető sugárútra, mikor is egy bolgár (vagy Bulgáriában élő török) fiatalember az apjával felvett minket. Némi alkudozás után lenyomtuk az árat ötven euróról húszra, és megindultuk, hogy megérkezzünk az ötvenes évekbe.

A körgyűrűt úgy kell elképzelni, mint itthon a régi utat Szabadegyháza és Adony között.  Ezen „halad” a forgalom.  A fővárosból kifelé kettő vagy négy sávos sugárutak vezetnek ki. két kereszteződésben láttam rendőrt, az egyikben irányította a forgalmat, a másikban feküdt a kereszteződés mellett a motorháztetőn és dohányzott. Az elválasztó vonal helyén a csomópontokban cigánygyerekek árulnak mindenféle hasznos dolgot (WC papírt, zsebkendőt, lopott telefont, szivargyújtós töltőt minden típushoz, vizet… stb.) a kamionosoknak és az arra járóknak. A forgalom sajátos ritmusban váltja egymást: ha egy kamionos megáll vásárolni a sugárúton, akkor megindul a keresztirányú forgalom a körgyűrűn. Ez egészen addig tart, míg egy kamionos a gyűrűn neki nem áll vásárolni.  Mindeközben kóbor kutyák kapták szét egymást félig kész házak telkein (Éljen a válság!), és gyerekek játszottak az út melletti porban Érdekes lüktetése van a dolognak. Később átéltem, hogy autópályán lehet zebra (gyalogátkelőhely) és ötvenes korlátozás is. A határon láttunk stopposokat Isztambul felé "Csak transzport" feliratú táblával.

Szép lassan azért csak-csak megérkeztünk Rüszére. Már elkezdtünk visszatérni a XXI. századba, de azért hagyott még kívánnivalót a hely maga után. Rövid ismeretségünk a bolgár sofőrökkel a végére ért.

A rüszei pályaudvaron

A pályaudvaron gyorsan megtalált minket két „taxisofőr”, hogy  levisznek minket Várnára potom kilencven euróért. Kedvesen visszautasítottuk őket, majd próbáltunk információhoz jutni. Némi kurvaanyázás után dűlőre jutottunk a bácsival az információs ablaknál és megtudtuk, hogy hol lehet jegyet venni. Kemény hét és fél euróért megváltottuk az utazási jogosultságunkat, elhajtottunk még jó pár „taxist”, majd felültünk a három csillagos buszra, melynek a szervizszolgáltatásaiba beletartozott a meleg levegőt fújó légkondi valamint, hogy kérésre megállt különböző autópálya lehajtóknál, ahol autóval várták a családtagok a leszállókat.

Három óra zötykölődé után végre boldogan integethettünk Várnán a barátaiknak, és egy rövid tusolás után bele is vetődtünk az éjszakába.

Villámlátogatásunk volt Kolozsváron. Jöttünk, láttunk, csodálkoztunk.  Ezek után jött az újabb lecke, amit persze nem tanultunk meg a túra végéig sem. Utána továbbálltunk Brassóba egy kellemes este erejéig, hogy kipihenten lenyomjuk a túra leghosszabb stoppolását Várnáig.

Tíz óra körül vakartuk össze magunkat a hosszúra nyúlt este után Henrykkel.  Elbúcsúztunk kedves szállásadóinktól, majd megindultunk egy kis városnézésre. Ez a csomagunkkal a nyakunkba nem volt feltétlenül könnyű, de megérte.

A Főteret és Mátyás király lovas szobrát éppen renoválták. A Szent Mihály templomban zajlott a mise, így oda sem jutottunk be. Bénák voltunk mi? Cserébe láttunk hihetetlen mennyiségű Romulus és Remus szobrot, valamint emlékeket az ókori Róma történelméből.  Úgy nagyjából délután egyig bolyongtunk a városban, megreggeliztünk, adtunk a hajléktalanoknak is ételt, majd megindultuk stopot fogni. 

A Szent-Mihály templom és Mátyás király lovas szobra

Mátyás király lovas szobra

Mivel a táskáinkat hülye fejjel nem hagytuk a szállásadóinknál, így azokkal a nyakunkban haladtunk el éjjeli nyugvóhelyünk mellett. Legalább megvolt a napi edzés. Emellé még két kilométerrel feljebb álltunk neki stoppolni, mint hogy tanácsolták a srácok. Három órán átlengettük a táblát és az ujjunkat, semmi. Gondoltuk, akkor irány a pályaudvar és vonatra szállunk. Útközben azért megpróbáltunk az ajánlott helyen is fuvart fogni, és lám, tíz perccel később útban voltunk Brassó felé. Egy nem túl szimpi román pasas vett fel minket. Én elöl ültem, Henryk meg hátul a raktérben a sörös rekeszeken. A pasi minden templomnál keresztet vetett, majd amikor megálltunk Brassóban, akkor közölte, hogy ”Change Mony!” Ötven lejről indult az alku, végül hat eurót adtunk neki összesen. Ezzel jól jártunk. Azzal már kevésbé, hogy út közben kicsúszott a zsebemből a telefonom, ami a kocsiban maradt. Felhívni nem tudtuk, szóval azt buktam. A nap tanulságai megvoltak. Először is, hallgass a helyiekre, másodszor, tisztázd a stop árát, harmadszor, értékesebb cuccot csak övtáskában vagy zárható zsebben tárolj.

Mindezek ellenére viszonylag jókedvűen elmentünk a hostelünkbe. Gyors vacsi és  on-lie lejelentkezés után megismerkedtünk egy magyar lánnyal, aki a francia barátjával volt nyaralókörúton. Nem túl későn tértünk nyugovóra, mivel másnap várt ránk egy hosszú szakasz egészen Várnáig.

Kolozsvár felé

Kalandos utazásunk volt Kolozsvár felé. Nem döntöttünk sebességi rekordokat, mégis a miénk volt a leggyorsabb autó, felfrissítettük az activity tudásunkat, kaptunk egy kis nyári záport, no meg egy vidám fuvart. Ennek okán úgy gondoltam, megér egy bejegyzést.

Mint írtam volt, nagyjából két és fél óra után kaptunk végre egy stopot Kolozsvárra. egy pocakos, negyven-ötven közötti pasas vett fel minket, aki szerszámokat szállított. A szerencsétlen húsz éves Transporterbe szerintem benyomhattak legalább két tonna rakományt.  A végsebesség 60-80 km/h közé esett sík terepen.  A sofőrünk beszélt néhány szót magyarul, néhányat németül, párat angolul, ezt belekeverte a románba, mellé mutogatott, és így próbáltuk megérteni egymást.  

A kalandok akkor kezdődtek, amikor elkezdtünk felkaptatni a hegyekbe. Amikor már kettesben vezettük a sort a szerpentinen, akkor magunkra mutattam, meg a kocsi háta mögé: Megtoljuk? Erre a bácsi nagyot röhögött, majd megsimogatta műszerfalat és közölte a géppel, hogy „Go Baby!” Ezek után egyesbe kapcsolt és nyomott egy kövéret. A gázfröccs segített tartani a tempót és egyenletesen haladtunk tovább a hegyen felfelé. Ekkor hódítottuk el a nap leggyorsabb autója címet, mivel mi mentünk a sor elején némi dudaszó kíséretében.

Vezetjük a sort a szerpentinen

Gát horgászokkal

Néhai bánya maradéka

Az erősen borús és esőbe hajló időben végül elértük a kaptató tetejét, ahol fuvarosunk lazán leparkolt és nekiállt kiszállni. Közben mutatta az óráját, aztán értetlenségünket látva megcsapkodta a hasát. (Ahha, ebédidő!)

Nyomott egy brassóit a pihenőben, mi toltunk Henrykkel egy kávét. Közben rendes felhőszakadás zúdult az utakra. Vicces volt, amikor az ereszcsatorna mellett elkezdett feljönni a víz. A vihar elvonultával lőttem pár képet, és elkezdtünk legurulni a hegyről.

Az eső és Henryk

Kilátás a parkolóból

Szénaboglyák

Balra: Cigánypalota rézveretes tetővel

Jobbra: Járás vagy megyehatár Kolozsvár felé

A különböző látnivalókkal fűszerezett utunk vége még gyorsan lefotóztunk pár tehénpásztort, amely akciónkat sofőrünk „I like Deutschland!” felkiáltással kísérte. Eközben leporolta a műszer fal egy részét némi „Tip-top!”-ozás és röhögés közepette.  

Az útszéli marhapásztor

Este kilenc óra körül értük Kolozsvárra. Fuvarosunk közölte a városra mutatva: Cluj Napoca! Majd nagy küzdmelek árán kerékbe törte a kedvemért: KOLOZSVÁR!

A couchsurfing.com-on találtunk alvóhelyet és egy kávézóban vártuk be a szállásadónkat. Estére hideg sör, jó meleg vendégszeretet, hosszú beszélgetés és a maradék túróbatyuk vártak minket. Megtudtuk, hogy a románoknál szintúgy erős a vendégszeretet, mint nálunk, kaptunk stopolási tippeket, várostérképet másnapra a látnivalókkal, pálinkát, röhögtünk egy jót az Ave Cesar vavan – a vécé zárva van viccen, majd lassan nyugovóra tértünk.

Nagyvárad

Az ígértekhez híven jön a pálinka, háromfogásos vacsora, sör, bor, magyar nyelvlecke, lányok és Nagyvárad. Részünk volt a román vendégszeretetben (példás), többszöri többfogásos étkezésben, Moszkva tér és Nyugati aluljáró feelingben. Jöjjenek a részletek!

Kezdjük a jó tanácsokkal: ha keletre utaztok, ne felejtsétek el az órátokat átállítani. A kínos szituk elkerülése végett.

Annyira belemerültünk új barátainkkal a sörbe és a szórakozásba, hogy fél 10kor (kissé késve) indultunk el megkeresni Lygia-ék otthonát. Bár cimborinánk éppen az USA-ban felügyelte a cserkészeket, nem engedte, hogy hostelt keressünk magunknak. Az anyukája várt minket zöldséglevessel, sült csirkecombbal, salátával és Isten hozott pálinkával. Külön-külön szobát kaptunk (a lányokét) és kulcsot a házhoz. Felhívta Madridban és az Egyesült Államokban a lányait, hogy minden rendben, meg hogy beszéljenek velünk. Egy szó, mint száz, nagyon jófej volt!

Sörözés közben Nagyváradon

Kicsit érdekesen kommunikáltunk, mert mi nem beszéltünk románul, ő pedig nem sokat (pár szót) tudott magyarul és németül. A segítséget végül egy német-román szótár jelentette, amit az egyik lány szobájában találtunk.

A vacsi után levezetésképpen elnéztünk még egy sörre a környéken Henrykkel. Itt kapott egy kis nyelvleckét, hogy Erdélyben nem az angol meg a német, hanem a magyar a nyerő idegennyelv. Ez ellen küzdött lelkesen, de végül mire elértük Bukarestet belátta, hogy jobb lett volna egyből elhinnie.

Másnap délelőtt Nagyvárad első látványosságaként megismerkedtünk Alinával, Lygia unokatestvérével.  Az ifjú (és igencsak szép) hölgynek kb. a második kérdése volt az, hogy van-e barátnőnk. Henryk gyorsan lecsapott, és közölte rám mutatva: csak neki! Majd azzal a lendülettel csapot-papot elfeledve belemerült a társalgásba (udvarlásba).  Ez idő alatt én összehaverkodtam a bolt (Alináék családi vállalkozása) egyik vendégével, aki rettentően megörült, hogy magyar vagyok, és beszélgethet egy kicsit magyarul velem. Egyébként egy nyugdíjas román úrról beszélünk.

Lygia anyukája, Henryk, Alina, meg a jóarc román nyugdíjas

Alinánk sajnos dolgoznia kellett a testvére üzletében, így nem lehetett a kalauzunk. Ellenben megígértette velünk, hogy visszatérünk még Váradra.

A városnézés és lófrálás közben megnéztünk egy helyi kis ortodox templomot, egy sétáló utcát (talán fő utcát), és vettem (magyarul) két gombelemet a fényképezőgépembe. Baromi jót röhögtünk a lámpamentes közúti forgalmon mindez alatt. A csatornánál kb. úgy nézett ki, mintha Pesten Hősök tere – Andrássy útkereszteződésben elszállnának a lámpák, és rendőrök csesznének rá ezt figyelmen kívül hagynák.  

Sétálóutca Nagyváradon három változatban. Nagyon megtetszett a ház a sárga tetővel

A panelok közt megbúvó templom

A csatorna (pecásokkal) és a kereszteződés környéke, ahol vagy negyed órát vártuk a csattanást, de csak a gumik csikorogtak

Galambokkal játszó kisgyermek - valahol a centrumban

Balra. A MOL-on tankolni tilos!

Jobbrar: A valaha látott legfigyelemfelkeltőbb bolt...

A centrumban lófrálva

A délután indulásunk Kolozsvárra kicsit csúszni látszott.  Lygia anyukája semmiképpen sem akart minket elengedni ebéd, és némi házi készítésű túrós batyu nélkül.  Úgyhogy a marhapörköltet nokedlival a hasunkba, a túrós batyut meg a táskánkba raktuk, és felkerekedtünk.

Ebéd előtt

Blokkház - Ezek mindenhol ugyan úgy néznek ki a világon

Villamossal kimentünk a város szélére, ahol is a munkanélküliek közül egy bácsi (látva a táskáinkat) egyből lecsapott ránk, hogy segít mindenben.  Se magyarul, se angolul, se németül nem beszélt, de minden áron le akart húzni minket. A Moszkva téren és a Nyugati parkolóban meg aluljáróban szerzett gyakorlatommal nagy nehezen megszabadultunk tőle, majd egy kedves öreg hölgy útbaigazítását követve megindultunk a körgyűrűre táblát és hüvelykujjat lengetni.

A villamos. Ez a rózsaszín valami fétis lehet errefelé...

Nem tudom, ki mondta nekem, hogy Romániában 10 perc alatt lehet stopot kapni, de ha rájövök ki volt, tuti megverem.  Két és fél óra próbálkozás után egy pocakos pasas vett fel miket kissé idős és leharcolt mikrobuszával. A táskáinkat bedobta a nem kevés szerszámrakomány tetejére a gépbe, mi beültünk mellé, majd meglódultunk Kolozsvárnak.