"Álomösvényen"

Újra itt! Jön a dániai eső, a szőke iskoláslányok, a couchsurfing-rekord, halburger, fű, hippik, Christiania, és ami kell!

Gedser, eső. Végre átmelegedtünk a kompon, erre esett. Utáltam. Ezen túl, Gedser egy kis falu. Mázlink volt, egy fiatal anyuka a kislányával gyorsan felvett minket. Így bejutottunk Nykoping-be. Tíz perc múlva már egy asztalos mellet ültünk, aki lelkesen meséli stoppos élményeit. Közben elvisz minket az autópálya felhajtóig. Ott megadta a számát, ha bármi van, meghúzhatjuk nála magunkat éjszakára. Délután négy-fél öt, koromsötét. Reménykedünk, hogy nem rekedünk meg még egyszer. Eső, hideg, szél. És ekkor megjelent Pirosszka! Kék Opel kombi, piros bőrkabát, piros csizma, piros miniszoknya. Bepakolt minket, és már száguldottunk is tovább cirka 160-nal. Fűtés nem nagyon volt a kocsiban, de ez hidegen hagyott minket. Élveztük a száguldást és a női társaságot, ahogy vezetés közben dobálta a haját és kellemes hangon csicsergett Henrykkel, angolul. Meg kell tanulnom angolul…
Fájdalmas búcsú, végállomás. Elkezdtünk talpalni a közeli város felé. Alig jutottunk a város szélétől 3 utcányira, mikor is egy újabb anyuka kislánnyal megállt, és kimondta a világ legszebb mondatát: „Koppenhágába megyek.” Nyertünk!
Péntek este hét óra: Koppenhága, Norrebro Metróállomás. Tizennégy társunk ujjong és tapsol nekünk! Irány a szállás! 
A lakásnál borostás, vidám dán fickó fogad minket. Elsőre nagyot nézett a 16 fő láttán (mert ezt a lányok elfelejtették megírni neki), de aztán simán adott egy kulcsot, és bármit használhattunk az ágyán kívül. Két szoba, az egyikben él Ő, a másikban szállásolja el a turistákat. A lakás egyszerű volt. Dán lakóblokk, fürdőszoba nélkül, a WC-ben egy zuhanyrózsával és egy padlólefolyóval. A szobában a világítás karácsonyi égősorból és lampionokból áll. A falakon, plafonon, ajtófélfán és dekorcsíkon köszönőfeliratok és kedveskedő rajzok Troels számára. Felfedeztem egy paprikafüzért néhány magyar mondat társaságában. 2009. július volt a dátum, röpke fél évvel kerültük el egymást.
Este, beszélgetés, élménybeszámoló, röhögés, iszogatás, majd egymás hegyén-hátán alvás.
Szombat reggel nyolc, csörög az óra. Felemelem a fejem, majd csodálkozva konstatálom, még sötét van. Visszafekszem. Nem kellett volna, mert csak egy napunk volt Koppenhágára. Ugyanakkor kétnapi utazás után a kanapé egy baldahinos ággyal ért fel!

Reggeli a couchsurfingen. A második képért majdnem megölt a Justé, lehet most a publikálásért tényleg végez velem

Délben magukra hagytuk a lányokat, és megbeszéltük, hogy fél kettőkor találkozunk a Christiania mellett. Henrykkel megindultunk gyalog. Ennek fő oka az volt, hogy a Koppenhágai tömegközlekedés még dán pénztárcával mérve is drága, cserébe mondjuk nem egy BKV áll az utazók rendelkezésére. Mi talpaltunk inkább, már csak a városnézésért is. 
Koppenhágáról tudni kell, hogy rengetegen járnak biciklivel. Mindenütt bicikliutak, lelakatolt biciklik és biciklisták, kerékpárboltok. A városrész, ahol laktunk, nem volt olyan makulátlan tiszta, mint Németország. Kicsit rendetlen volt, és otthonos. Talán a koszos metróállomás tette, ami a Moszkva teret idézte lelki szemeim elé. Útközben találtunk egy kis piacot az egyik utcában, remek jó hangulattal, tömeggel, kézzel készített ételekkel, árukkal. A háztömbök közötti iskolákból kicsengetéskor nagy csapat szoknyában bicikliző szőkeség szabadult ki. Később faltunk egy halburgert egy utcai árustól kb. 4 €-nak megfelelő dán koronáért. Majd vártunk a többiekre, nem keveset, sokat. Jó tanács: ne utazzatok egyszerre 11 lánnyal, nagyon problémás.
Christiania tényleg kihagyhatatlan látványosság. A részleges önkormányzattal rendelkező hippitanyának sajátos hangulata van, bár kissé elturistásodott mára. Ennek ellenére jó volt látni, hogy vannak még szabad emberek. Sajnos fotózni nem szabad bent, pedig állati jók a graffitik! Meg minden egyéb csemege is…
Este utcazenészek és édességárusok lepték el az utcákat a turisták és a közönség kegyeit keresve. Diákcsemegével a kezünkben lófráltunk, hallgattuk a bandákat, élveztük az esti várost.

Ínycsiklandó illatok. Sül a disznó a piacon

Falusi sonka és hegedűművészek a piacon

Nagy színes szobor, amin jól lehetett mászkálni

Bicikliző leányok

Elszabadult piros lufi Christinahavn metróállomáson

Christiania oldalsó bejárata

Utcazenészek a dán éjszakában

Hazafele egy éjjelnappaliban voltunk kénytelenek vásárolni, ami eléggé leszívta az anyagi forrásainkat. Dánia, és Koppenhága nem olcsó. Egy kávéért 4-5 euró teljesen normálisnak tűnt. Mi ezt-azt azért beszereztünk a másnapi útra, mert enni kell. Szolid italozás, beszélgetés, aztán alvás.

Vasárnap reggel 7 óra. Ébresztő. Fél nyolckor sikerül is felkelnünk. Gyors reggeli, kávé, majd közben tea főzés és a mirelitpizzák kisütése az útra. Szitkozódás a még mindig vizes cipők és kabátok miatt, majd duzzogva öltözés, köszönés, start.
Negyed óra múlva egy őrült újságíró mellett ülünk, és 80-100-zal repesztünk az autópálya felé. A háttérmuzsikát a rendőrségi rádió adja. Egy jó sajtómunkásnak tudnia kell, mikor mi zajlik a városában és hol vannak a trafipaxok! :) Autópálya, 2 óra unalom, száradás, majd végre útban haza. Említésre méltó eseménynek a két alkoholista sofőr számított, akik sörrel a kezükben vezettek. Izgalmas volt mit ne mondjak, de azért legalább annyira örültem a kiszállásnak, mint a beszállásnak.
Az isteni ajándék a részeges autósok után két Svédországból hazafelé tartó német biciklista személyében érkezett. Kiszálltunk a második alkesz mellől, felkaptuk a hátikat, és satuzott is mellettünk a kisbusz: BERLIN! Igaz én egy fémládán ültem a német fővárosig, de meleg volt, befizettek minket a kompra, és különben is, BERLIN! :)
Itt már nem mertünk kockáztatni, vonatra szálltunk Drezdáig. Ez sem volt teljesen kalandmentes, de hajnali fél kettőre meg is érkeztünk. Utána villamos és séta az Elba Parkig. McDonald’s, eurós kóla. Meg a meleg és a WC. Feltöltöm vízkészleteinket. Kétórányi táblalengetés, három dudaszó és egyéb viccek után újra kocsiban ülünk. Deja vu’! Dresden Tor pihenő! Nagyjából két percig voltunk ott, mert egy kedves pasas felajánlotta, hogy elvisz minket, ha nem késeljük meg.
A hainicheni lehajtónál félórányi eredménytelen próbálkozás után megvendégeltük magunkat egy buszjegyre, és az utolsó tíz kilométert ismét tömegközlekedéssel tettük meg. Kényelmesen, melegben.
Hétfő reggel fél hét. Ünneplünk és fotózkodunk a kollégium előtt. Megcsináltuk!

Az első alkesz sofőr előtt

Az Ostsee partján. Nem, nem fogjuk egymás kezét, az optikai csalódás

Joachim, a mentőcsónak

Újra Rostockban

Hazaértünk

Nagyjából 1400 kilométert tettünk meg, elköltöttünk némi pénzt, és megtanultuk egy életre, hogy NOVEMBERBEN NEM STOPPOLUNK ÉSZAKNAK!