Brasó-Várna, 458 kilométer. Miután úrrá lettünk félelmünkön, hogy valahol a bolgár dzsungelben éjszakázunk, nekivágtunk. A túra leghosszabb stoppal (és busszal) megtett távja. Részük volt időutazásban, alkuban, elhagyott vizes palackokban és láttuk a bukaresti körgyűrűt.
Reggel a gyors előkészületek után először is megnéztük a vonatokat. Sajnos túl borsos volt az áruk Várnáig, így maradtunk a stopnál. Busszal elmentünk a város határáig, ahol mire megírtam a Bukarest táblánkat, besatuzott mellettünk egy román fiatalember. Gyorsan tisztáztuk az árat (15 lej 200 km-ért. Kb. egy doboz cigi ára.) Jól beszélt angolul a srác. Kiderült magyar felesége van, de hiába küzdött évekig, túl nehéz volt neki a nyelvünk. A gyerekei már kétnyelvűek, és még legalább kettőt meg akar taníttatni nekik, hogy nyugatra vándoroljanak.
Mindez alatt szép lassan átkeltünk a Déli-Kárpátokon. Festői szépségű a táj. A gyógyulni vágyó asztmások és a sziklamászók paradicsoma. Természetesen nem elhanyagolható a turizmus. Az ereszkedéssel a hegyekből megkezdődött az időutazásunk vissza az ötvenes évekbe.
Reggeli látvány fogmosás közben
Balra: Henryk hazatelefonál. Brassó telefonfülkéi is legalább olyan híresek, mint a londoni társaik
Jobbra: A városból kifelé tartva kora reggel
Balra: Sofőrünk az elhagyhatatlan öngyújtójával
Jobbra: Dugó Bukarest felé
Az elmaradhatatlan kürtős kalács és a Kárpátok
A bukaresti körgyűrű előtt szálltunk ki. Némi eredménytelenség után éppen elgondolkoztunk egy román stopos tanácsán, miszerint menjünk át a Gyurgyevó felé vezető sugárútra, mikor is egy bolgár (vagy Bulgáriában élő török) fiatalember az apjával felvett minket. Némi alkudozás után lenyomtuk az árat ötven euróról húszra, és megindultuk, hogy megérkezzünk az ötvenes évekbe.
A körgyűrűt úgy kell elképzelni, mint itthon a régi utat Szabadegyháza és Adony között. Ezen „halad” a forgalom. A fővárosból kifelé kettő vagy négy sávos sugárutak vezetnek ki. két kereszteződésben láttam rendőrt, az egyikben irányította a forgalmat, a másikban feküdt a kereszteződés mellett a motorháztetőn és dohányzott. Az elválasztó vonal helyén a csomópontokban cigánygyerekek árulnak mindenféle hasznos dolgot (WC papírt, zsebkendőt, lopott telefont, szivargyújtós töltőt minden típushoz, vizet… stb.) a kamionosoknak és az arra járóknak. A forgalom sajátos ritmusban váltja egymást: ha egy kamionos megáll vásárolni a sugárúton, akkor megindul a keresztirányú forgalom a körgyűrűn. Ez egészen addig tart, míg egy kamionos a gyűrűn neki nem áll vásárolni. Mindeközben kóbor kutyák kapták szét egymást félig kész házak telkein (Éljen a válság!), és gyerekek játszottak az út melletti porban Érdekes lüktetése van a dolognak. Később átéltem, hogy autópályán lehet zebra (gyalogátkelőhely) és ötvenes korlátozás is. A határon láttunk stopposokat Isztambul felé "Csak transzport" feliratú táblával.
Szép lassan azért csak-csak megérkeztünk Rüszére. Már elkezdtünk visszatérni a XXI. századba, de azért hagyott még kívánnivalót a hely maga után. Rövid ismeretségünk a bolgár sofőrökkel a végére ért.
A rüszei pályaudvaron
A pályaudvaron gyorsan megtalált minket két „taxisofőr”, hogy levisznek minket Várnára potom kilencven euróért. Kedvesen visszautasítottuk őket, majd próbáltunk információhoz jutni. Némi kurvaanyázás után dűlőre jutottunk a bácsival az információs ablaknál és megtudtuk, hogy hol lehet jegyet venni. Kemény hét és fél euróért megváltottuk az utazási jogosultságunkat, elhajtottunk még jó pár „taxist”, majd felültünk a három csillagos buszra, melynek a szervizszolgáltatásaiba beletartozott a meleg levegőt fújó légkondi valamint, hogy kérésre megállt különböző autópálya lehajtóknál, ahol autóval várták a családtagok a leszállókat.
Három óra zötykölődé után végre boldogan integethettünk Várnán a barátaiknak, és egy rövid tusolás után bele is vetődtünk az éjszakába.
