Következzen a folyatás Dnyiproból. Értelmes és értelmetlen programok, fotók és minden, ami éppen a lencse végére akadt.
Az értelmes és értelmetlen programok között megnéztük a csapolt sört áruló boltot, ahol egy literes palackba, kimérten lehet venni a nedűd. Barna papírzacskó is jár az ivóléhez, hogy a rend őrei ne büntessenek meg „közterületen történő szeszes ital fogyasztásáért” . Röhögéstől fuldokolva sikerült két liter sört vásárolnunk, amiből egy az ihatatlan, egy pedig az egész jó kategóriába esett.
A sör mellé ellődörögtünk a folyópartra, ahol a város fiataljai esti sétával, sörözgetéssel és beszélgetéssel múlatták az időt. Mindeközben az Ukrajna függetlenségi napja alkalmából valami koncert is ment a távolban, de nem igazán voltunk kíváncsiak rá.
A folyóparti sétány
A város nagysága ellenére én kissé hiányoltam a nagy mennyiségű beülős, italozós, esetleg zenés táncos helyeket. Aztán lehet, hogy az árfekvésük miatt, vagy az egyetemi nyári szünet okán hagyták le a programlistáról a lányok a szórakozóhelyeket.
A kocsmatúra helyett így nagyokat sétáltunk a Dnyeper mellett, megnéztük a vasúti hidat, amely először kötötte össze a folyó két partját, láttuk a szökőkutakat és kívántunk az üveggömbtől, mert állítólag teljesül. (Olcsó reklámfogás, azóta kirakott a csajom. )
Kisbolt és találkozóhely
Folyóparti szökőkút
Hattyú a Dnyeperben
Életkép Dnyiproból
A kívánságok gömbje
A rakéták vagy inkább ceruzák, ahogy a helyiek hívják nevezik a tornyokat
Az első
Kelet, nyugat
Káposztás, húsos ukrán nemzeti étel. A nevét elfelejtettem
Szocreál mindenütt
A szerelem mindenek felett
A látnivalók sora folytatódott a Lenin szoborral, és mint lenni szokott, pont akkor, amikor nem volt film a gépben. Ennek örömére már nem tudtam kikönyörögni, hogy az utolsó napokban még egyszer járjunk arra. Más, fontosabb dolgokkal ütöttük el az időt. Nevezetesen, Vicka barátnőnk szerzett egy családi házat a hétvégére, ahol csaptunk egy szolid grillpartit a vendéglátásért cserébe. A délután és az este folyamán a közeli tóban fürdőzés mellett sikerült némi ukrán nedűt is lecsurgatni a torkunkon. Az este fénypontja némi sör és vodka után az volt, amikor Dima megengedte, hogy vezessük a Ladáját. Egy eredeti, 2005-ös, metállila, körben sötétített üveges, tuningolt orosz csodát. Természetesen az esti hazafuvarnál is a Ladához álltunk sorba, mert Mercibe mindenki berakhatja a hátsóját, de egy tuningLada, na, az már valami! Az akciónk totál kiborította a csajokat. Mint kiderült, heteket agyaltak rajta, hogy mivel kössenek le minket, mit mutassanak meg a városból, milyen programot találjanak ki. Erre jön Dima a Ladával, és az mindent visz.
Anna, Dima és a Lada
A jól sikerült bulit még egy kis afterparti zárta a panellakáskonyhájában, aminek eredményeképpen másnap enyhén aznaposan raktak fel minket a lányok a Dnyipro – Lvov vonatra. A vasútállomáson eltöltött könnyes búcsú után jött az újabb 12 órás utazás és kaland a kempingvagonban.
A hálókocsi a nyugat – európai verzióval ellentétben nem volt fülkékre osztva, mindösszesen 8-as csoportok bontva. A folyosó helyén ágyak voltak a fal mentén a járófolyosó szűkebb volt, mint a kabinos hálókocsikban, az ágyak rövidebbek, és éjjel a lábszag jóval töményebb, mint nyugaton. Henry bepróbálkozott a zuhannyal, de a mosdófülke ajtajában feladta az extrém higiéniai kihívásokat tartogató mosdás gondolatát.
Mivel mind a sakkot, mind a kártyát otthon felejtettük, a vonaton frisbeezni nem lehetett, így az ablakon kibámulással, dumálással, röhögéssel, naplírással ütöttük el az időt. Másnap kora reggel érkeztünk L’vovba, ahol én szívtam meg a higiéniai sportot a WC-n, és adtam fel az ajtóban a próbálkozást. Úgyhogy szépen fogtuk magunkat, és nekiindultunk a városhatárnak, hogy megpróbáljuk estére elérni Krakkót, a hostelünket, a meleg ágyat, zuhanyt, és a kényelmet.
