Ami kimaradt az a Tiszti Klub és Kossuth szálláshelye, ami ma múzeumként üzemel, és a Wikipédia szerint elég jó együttműködési programja van a Nemzetivel. Cserébe láttuk, ha csak kívülről is a Katonai Akadémiát, ahol Krasi édesapja kiképzőtiszt volt. Sajnos két évvel a nyugdíja előtt átszervezték a hadsereget, őt kiszervezték, és így most kénytelen újabb x évet ráhúzni a szolgálati idejére egy gyárban, hogy tényleg nyugdíjas lehessen. (Ismerős a sztori valahonnan?)
Az őrült szomszéd párnagyűjteménye
Az alsó szomszéd macskája
A strand ruhaszárítás miatt zárva (Kelet - európai látkép. Rálátás a ház udvarára Krasiék erkélyéről)
A látnivalók mellett a legnagyobb élményt nekünk a vendéglátás milyensége és minősége jelentette. Barátosnénk nem éppen a felső tízezer szülötte, ennek ellenére képeslapot nem vehettünk magunknak. (Tényleg nem hagyták kifizetni a római kőtárban.) A család nemzeti ünnepé nyilvánította az ottlétünket. A két nap két éjszaka alatt konkrétan annyit ettünk és ittunk, hogy nem tértünk magunkhoz. Vasárnap, amikor hagyományosan a bolgár családok este sopszka salátát esznek és mellé rakyát isznak, az volt a legdurvább. Már éppen elpilledtünk, amikor Krasi felemlegette, hogy eredetileg ez volt a terv. Mi próbáltunk szabadkozni, de addigra az anyukája egy tornádó sebességével robbant be a konyhába, a ház ura pedig kiadta a lányoknak a parancsot a terítésre. Fél óra múlva terülj – terülj asztalkám volt sült hússal, sopszka salátával, rakyával, sörrel, borral. A vacsora végén Krasi apukája megkínált minket szivargyűjteményének egy-egy darabjával egy jó füstölés erejéig. Annyit ettünk és ittunk, hogy még napokig nem tértek magukhoz a beleim, pláne, hogy másnap éjjel Várnán a nyári influenza ment át rajtam. A reggeli induláskor még elláttak minket útravalóval, jókívánságokkal, házi főzésű rakyával (fejenként egy-egy lapos üveggel, ami aztán Krakkó felé nagyon jól jött) és még egy-egy szivarral.
Terülj, terülj asztalkám!
Így indultunk vissza Várnára. Tele élményekkel, tele hassal, mai napig tartó hálával, és a reménnyel, hogy egyszer mindezt viszonozni tudjuk.
A visszaúton várna felé
Másnap újból bepakoltuk a hátizsákot, én ettem némi immódiumot az éjszakai hasmenésre (lád a Vad-Kelet, Várna bejegyzés alatt), és útnak eredjünk a Fekete – tenger gyöngyszemére, Odessára.
Vége a Shumen fejezetnek.
