"Álomösvényen"

Lakóvárosunk övezetében, azzal összenőve több kis város, falu fekszik. Szabadnapjainkon és hétvégenként sorra jártuk ezeket. Felderítettük a túraútvonalak egy részét, a strandokat és még néhány látványosságot is.

Altea: eme kis faluváros volt az egyik első, amit meglátogattunk. Az óvárosba felmászva szép kilátás nyílik a tengerre. Mára az eredeti házak elé lakó és nyaralótömbök sora épült, mondjuk, ez kicsit bezavar. Talán annyi haszna azért lehet a városnak belőlük, hogy felfogják a szelet. A főtéren vagy egy szép templom (esküvő volt, úgyhogy belülről nem láttuk), egy jó fagyizó, frankó boltok, és kissé lejjebb éttermek egész garmada. Itt ebédeltünk meg egy narancsfa alatt. Meg akartam kóstolnia gyümölcsöt, de nem szedhettem róla, mert „Mit csinálsz?! Le ne merd tépni! Mindenki úgy fog nézni ránk, mint a vándorcigányokra!”

Calpe: szintén néhai kisváros. Már a rómaiak is építettek oda fürdőt és jól védhető tengeri kikötőt. Fő látványossága a nemzeti parkja, amelyben egy gigantikus szikla foglal helyet. A feléig kiépített kis úttal fel lehet jutni, majd onnan tovább saját felelősségre mászóösvényen. (Nagyon kisgyerekes családnak nem javaslom, kb 8-10 éves kortól érdemes nekiugrani. ) Végigmásztunk mindent, piknikeztünk néhány kóbormacska (kb. 12) társaságában a szikla tetején, majd lementünk strandolni egy öbölbe, amit még fentről néztünk ki. Miután bemásztunk az öbölbe, iszonyatosan tiszta vizet és helyet találtunk. Emberek által nem nagyon látogatott, így még egy kis polippal is úgy ahogy összecimbiztem a vízben.

A digitális képekből pár. Azért külön, mert nem vagyok biztos benne, hogy mind én csináltam.

Moraira, Teulada: Utóbbi kisvárosban csak a szállásunk volt, így nem sok mindenről tudok ott beszámolni. Egy zarándokút áthalad rajta, és érinti az ottani templomot. Konkrétan mért, nem sikerült kinyomoznom.
Fő célunk inkább Moraira volt. Iva strandmániája itt látszott teljesen kicsúcsosodni. Érdemes a város összes fürdőzőhelyét meglátogatni, nagyon szépek, a víz tiszta. Itt is ajánlom az eldugottabb helyek felkeresését is, főleg annak, aki nem bírja a tömeget.
Túrázóknak is ideális a hely, mi egészen Benitachellig elgyalogoltunk a tengerparti sziklákon és vízmosásokban haladó ösvényen. Ekkor fedeztem fel, hogy egy teljes pihenőrendszer (barlang, odú… stb.) van az útvonalak mentén. Egyszer visszamegyek egy nyárra HOBOnak.

Egy hosszabb szünet után jöjjön megint egy ki utazós csemege.
Volt szerencsém két hónapot Spanyolországban Alicantén élni. Ez idő alatt alaposabban megismertem a várost, a tengerpartokat, a strandokat, a borokat, a csajokat és persze a látnivalókat. Az ott töltött idő alatt egy kellemes fotó- és élményanyag jött össze, nem csak Alicantéból.

Július végén érkeztem meg Spanyolországba. A landoláskor, este fél tízkor harmincnyolc fok és nyolcvannégy százalékos páratartalom fogadott. Fullasztóan nehéz levegő, és ez nem is változott szeptember közepéig szinte semmit. 
Amit elsőre megtanultam odakint, ha az ember nem talál valamiben logikát, akkor az nem azt jelenti, hogy nincs is. Valószínűleg úgy a legpraktikusabb vagy legegyszerűbb az ügy, ezért csinálják úgy. De legalábbis biztos úgy a legkényelmesebb. Ennek okán kb. tesznek a bürokráciára, és ott és akkor szívnak viccescigit, amikor jólesik nekik. Egyszerűen szabadok. Lehet talán ezért lett az eddig az egyik kedvenc európai országom, ahol éltem.
Alicante, a nagyjából Székesfehérvár méretű város Valencia tartományban fekszik. Volt mór és arab uralom alatt is, átment rajta a polgárháború, van kastély, tengerpart, homokos strand, sziklás strand, nudista strand, piac, boltok, és minden, ami vonzza a turistákat. Mára összenőtt északi irányba a többi kisvárossal. Ezt nevezik Metropol de Alicante-nak.

Több külföldivel laktunk együtt egy lakásban. A mi szobánk a fő útra nézett. Alattunk terült el a környék egyetlen nagyobb, közel vízszintes placca, ahol éjszakánként egy csapat kölyök rúgta a bőrt. A legtöbbször bíró is volt síppal. Ezen túl volt, aki gördeszkával, görkorival, tolókocsival, még egy labdával vagy teniszütővel szállt be a játékba. Egészen máig nem tudtam megfejteni a szabályokat.

A fénymásoló felett laktunk a fa mögött

A szandálom,mögötte az éjszakai focipálya egy szeletével

A főbb látványosságok közé a Castillo de Santa Barbara, az Olimpiai Stadion, a helyi Kortárs Művészeti Múzeum (az sajnos kimaradt), a belváros, az óváros és az El Barrio (bárnegyed) tartozik.
A Castillo de Santa Barbara vár már az arab és a mór uralom óta áll a város legmagasabb szikláján. A máig jelentős kereskedelmi központnak számító várost és az éppen aktuális gazdáit védte. Ma már teljesen szabadon, kijelölt útvonalak nélkül lehet kódorogni a falakon belül, vagy éppen a falakon (gyerekre vigyázni!) és a vármúzeum ingyenes kiállításait megtekinteni. Felmehetünk autóval, vagy két és fél euróért a lifttel, aminek a az elődjét még az arabok vágták bele a sziklába (ha jól értelmeztem a spanyol szöveget), hogy könnyebb legyen az áru és az élelem felhordása. Lefelé egyébként ingyenes a használata, és a nagyjából a központi strandhoz visz.

Az olimpiai stadion igazából focimeccsek alatt van nyitva. Az uszodák látogathatóak, de én egyszer se voltam ott. Mindig csak a tengerben fürödtem és úsztam. Ami nagyon jó, hogy bemelegítő és edzőparkot a játékok után nyitottá tették. Egyszerű polgárok és hivatásos sportolók együtt használják a szabadtéri sportpályákat, a futópályát, az edzőtereket és a szabadidőparkot. Mi futni és erősíteni jártunk ki.

Az óvárosban és az El Barrioban leginkább az utcák és a házak adják a néznivalót (a bárnegyedben ehhez jönnek a kocsmák). Mindenkinek ajánlom, hogy bátran vesse bele magát, és sétáljon egy nagyot. Néha kicsit hangosak a spanyolok, amitől rendes turista azt hiheti, hogy éppen el akarják tenni láb alól, de az igazság az, hogy ők így beszélgetnek.

Az óváros

Szintén az óváros a kastély felé vezető útról

Esernyőtartó az El Barrioban

Strandokból a központi a strandszezon alatt elég zsúfolt, hétvégén meg pláne. Emiatt érdemesebb a városszéli, vagy a metropolis más-más strandjait is meglátogatni. A Cabo des Huertas egy szabadstrand, ahol elég sok a nudista is. Sziklás, kiépítetlen tengerparton fekszik. Jóval kevesebben látogatják, emiatt nyugodtabb és a víz is tisztább. Én nagyon szerettem. Emellett érdemes kipróbálni a Trammal (villamos-metro kombináció) és busszal elérhető, a metropolis – régióban fekvő kisebb városok, falvak strandjait. Akad köztük több nagyon kellemes.

Nekem látványosság volt még a városi piac, a Mercado Centrale. Két szinten válogathatott az ember a halakból, tengeri herkentyűkből, pékáruból, sonkákból, sajtokból, húsokból, zöldségekből, és gyümölcsökből. Hatalmas élmény volt életemben először nem előszüretelt és kamionban érlelt, hanem tényleg ízes, érett déligyümölcsöket enni.
A közlekedésről: úgy általában a piros lámpa amolyan figyelmeztetés, hogy nézz körül a kereszteződésben. A nem túl széles járdákról pedig muszáj le-le lépni (időnként a kocsik elé) hogy elengedjük a szembejövő gyalogosokat. A nyuggerkommandó ott is él és aprít. A tömegközlekedés ellenben rendekkel fejlettebb a BKV-BKK kombónál. A Tram – ból, mi a tengerparttal párhuzamos vonalakat használtuk, ahogy megfigyeltem a buszok arra merőlegesen viszik az emberket. Az utazáshoz különböző kártyákat lehetett váltani, ami meghatározott számú utazásra jogosít minket, és utántölthető. Több személy is használhat egy kártyát, csak akkor többször kell „lecsippantani” a beléptető kapuknál. Az ellenőrök a legnagyobb melegben is élére vasalt gatyában és fehér ingben tolták, és nem nagyon zrikáltak minket. Ha éppen elaludtuk a zónahatárt és emiatt még nem volt jegyünk, akkor szépen odavittek minket az automatához, bepötyögték amit kellett, én ráfizettem a kártyánkon túli megállókra a pluszt, ők lekezelték a kiköpött jegyet és tök illedelmesen utamra engedtek. (Ezt valaki ossza meg a MÁV-val és a BKK-BKV-val.).
Az ott eltöltött másfél-két hónap alatt nagyon megszerettem Spanyolországot. Természetesen nem csak Alicantét, hanem több helyet is megnéztünk, amelyekről a következőkben cikkekben számolok be.

A cikk végére pedig mindenféle fotó, amit nem sikerült benyomni az eddigi kategóriákba.

A volt barátnőmnek köszönhetően jutottam el Barcelonába. A város gyönyörű, de húsvétkor annyira megtelik Európa második legnagyobb katolikus fellegvára, hogy az már-már elviselhetetlen. Ennek okán van, amit láttunk, és van, ami kimaradt. Mindezek ellenére a katalán főváros is megér egy misét!

Nagypénteken érkeztem Barcelonába. A repülőút kellemesen telt. Életem első fapados élményét feldobták az utazótársaim.  Gyorsan bevezettek a Ryanair teszkójárat rejtelmeibe. Megfejtettük a biztonsági piktogramok jelentéseit („Superman, légy szíves ne gyújtsd fel a lézerszemeddel a szárnyat!...stb.”), majd a kísérők tánca után megkezdődött a folyamatos kínálás, ami egy hangos katalán csoportnak hála kabarévá alakult.
Landolás után elbúcsúztunk újdonsült útitársaimmal egymástól, előhalásztam a táskámból a (ex)kedvesem túlélőrózsáját, majd megkezdődtek a kalandok.
Első este kisebb találkozó volt a spanyol erasmuszos cimborákkal. Emellett irgalmatlan tömeg és ünnepi szertartások sora. Minden templomban és környékén kivonulás, bevonulás, körmenet. 
Annyira tele volt a város, hogy már nem kaptunk szállást a központban. Emiatt viszonylag sokat utaztunk. A metrórendszer jól szervezett, a hálózat kiterjedt. Jegynek az ajánlom, ami 10 utazásra jogosítja fel a tulajdonosokat. (Két fő esetén 5-5 utazás. Emellé megjegyezném, hogy a turistákkal teli városban az ünnep alatt nem, azaz nem találkoztam ellenőrrel. Egyszerűen békén hagyták az utazóközönséget. ) Amivel vigyázni kell, azok a zsebesek. Szóval övtáskát előre, oldaltáskát befordítani, és figyelni!
A Park Güell – lel a Sagrada Familia – val kezdtünk másnap. A parkban igazából zavaróan nagy volt a tömeg, úgyhogy mehetek vissza egyszer rendesen kiélvezni. A bejáratánál a múzeum egész hangulatos. Mint szakmabeli, egy csomó ötletem lett volna hírtelen a tárlat feldobására. Ugyan akkor a maga egyszerű módján elég pofás a kiállítás. Gyorsan megnézhető és közérthető minimális angoltudással is. Ennek örömére én kétszer is körbejártam, nehogy kihagyjak valamit.
A múzeu  után Dominika akart vennivalami kis turistás ékszert a marokküiaktól. Én mg gondoltam lefényképezem közben. MÁr éppen beállítottam a gépet, amikor egy füttyszóra az árusok felkapták a lepedőket és villámgyorsan elsprinteltek.Ugyanebben a pillanatban megjelentek a robogós rendőrök. Majd egy másodpercnyi csend után folytatódott az élet, mintha semmi sem történt volna. A rendőrök eltakarították a potyadékot, turisták pedig folytatták a bámészkodást.

A kissé telített Park Güell

Még mindig a Parkban turisták között

A csúcson

Graffitivel fűszerezett kilátás

VIZET!!!

Reggeli "go cart" verseny az utakon

 A Templom belülről kimaradt a tömeg és az irgalmatlan sor miatt. Körbejártuk, megcsodáltuk, majd beültünk a tér sarkán a Picasso étterembe egy paellára. Az étterem jó, a kiszolgálás példás, az árfekvése is kedvező, csak a kaja annyira nem volt nagy szám. Iva azzal bíztatott, hogy majd Alicantén eszünk rendes paellát. Én valami különlegesebbre számítottam. Nem volt rossz, inkább amolyan semmilyen. Később olvastam, hogy sem a Sagrada Familia környékén, se a La Ramblán éppeszű turista nem eszik. Na én mind a két helyen toltam valamit. A La Ramblán egyik este kaptam egy zöltségfasírtos dönerszerű valamit az egyik szendvicsesnél. Na az igen penge egy cucc volt! Kettőből egy! Nem lehet mindig szerencsém. Az igazi gasztronómiai élményt azonban a napi gyümölcsadag jelentette. Ízletes (értsd, tényleg van íze, mert éretten szüretelték), hatalmas déligyümölcsöket ettem kilószámra, amennyit csak bírtam.

A Sagrada Familia

Paella a Templom árnyékában

A napi séta után este az óvárosba mentünk italozgatni, beszélgetni, majd valami hirtelen ötlettől vezérelve kinyomultunk az Olimpiaparkhoz, persze gyalog. Ez a 12 fokban nem volt olyan vicces. Az meg pláne nem, hogy a dresscode és a belépők meg minden egyebek miatt ott is csak egy – két sört (a lányok koktélt) ittunk. Így lassacskán, az idő előrehaladtával meglódultunk haza, hogy már korán ágyba kerüljünk. 
Reggel jött a gyors kicsekkolás, majd irány a pályaudvar. Ott felszedtük Borját, miután bevágta Marinát egy taxiba (mivel a reptéri vonatot lekésték), a táskákat lepakoltuk egy megörzőszekrényben, persze csak a gondos bombadetektoros vizsgálat után (ezúton is „üdvözöljük” a madridi merénylőket), és meglódultunk újból várost nézni.
Lementünk a tengerpartra, megcsodáltuk Magellán hajójának mását, és újra elsétáltunk az Olimpia parkig. Napsütésben, egészen más volt a hangulat. Visszafelé bevetettük magunkat az óvárosba, ittunk egy kávét és WC-t kerestünk Ivának. Ő még nem tanulta meg Poó Apó bölcsességét, miszerint akkor megyünk budira, amikor lehet, nem akkor, amikor kell(ene), vagy amikor már görcsöl mindenünk.  

Utcakép a belvárosból

Valami ház, ami biztos híres. Nekem igazából a szemgolyószerű cuccok tetszenek rajta

Hol a balettcipő?

Obeliszk, díszes lámpa. Útban a tengerpartra

A kikötőben

A zátonynál

Strand fashion

A strand Barcelonában

Lassan megindultunk a pályaudvarra, összeszedtük újra Borját, aki időközben lelépett valami cimborájához, majd meglódultunk a repülőtérre. Ott könnyes búcsút vettünk egymástól. Ő ment az egyes, mi meg a kettes terminálra, hogy megkezdődjön az esti kálváriánk.
Az El Praton ugyanis kisebb dugó alakult ki. Ennek örömére két óra késéssel indult a gépünk. Ami nem is lett volna baj, ha van valami utastájékoztatás féle. De az ugye nem volt. Csak reptéri kajálás, hogy Iva megnyugodjon végre és ne kapjon sikítófrászt, meg taxizás közben eljárt biztonsági tánc (szerencsétlen utaskísérők).
Végül kis szerencsével elkaptuk az utolsó reptéri buszt, hogy egy kisebb séta után megérkezzünk az albiba. Ezek után jött a forró zuhany és az alvás, hogy másnap reggeltől friss erővel fedezhessem fel Alicantét!

Már előkészítés alatt! Reptéri ki és belátás a beszállás előtti percekben


On-line képgaléria Tumbl-on: http://photosvonalexmartin.tumblr.com/

Befejezés

A Krakkói élményekkel és a hazatéréssel zárul a Vadkelet túra sorozat. Az eddigi, majd az ezután következő képekből külön képgaléria készült/készül amely a http://photosvonalexmartin.tumblr.com/ - on érhető el.
A Vadkelet túra létrejöttéhez külön köszönjük a Studentenwerk Freibegnek az ösztöndíját és a Dunaújváro Online médiatámogatását.

A folytatásban jön Spanyolország, hogy aztán Németországé legyen egy kicsit a főszerep.

A Krakowia Express

Ígéretünkhöz híven jelentkezünk utolsó, és talán legkalandosabb napjainkkal. Csőstül kaptuk Krakkóig: kész átverés, csövezés, határátkelés kipakolással, és minden, ami szem-szájnak kicsit sem ingere.

A L’vov-i gyors és nem túl bőséges reggeli (mert el kellett kezdenünk spórolni) után nyakunkba vettük útitáskáinkat és megindultunk kifelé a városból. Egy jó darab után gondoltuk, ha leintünk egy buszt, hátha odébb visz minket 5 hrivnyáért. Nem jött be. Lábbusszal mentünk tovább.
Kis pihenőnk alatt, amikor a Krakkó táblát csináltam, egy kedves öregúr kézzel-lábbal ukránul elmagyarázta, hogy Sebenyi felé menjünk, mert ott megy át a legnagyobb tranzitforgalom Lengyelország felé.  Még a város nevét is leírta nekünk a porba egy bottal, cirill betűkkel, hogy elé ne tévesszük.  Sajnos nem hallgatunk rá és ez lett a vesztünk. Tanulság, hallgass a helyiekre. Kolozsvár után L’vov-ban is megszívattuk magunkat, lassan ideje lesz megtanulni a leckét.

Amerre menni kellett volna

Ennek ellenére egy dömper, tizenhat hrivnya és két dollár segítségével elverekedtük magunkat a határig. Ott egy jóarc srác, remélvén, hogy nem csempészünk drogot, felvett minket, és megkezdtük életünk leghosszabb határátkelését. Öt óra alatt unatkoztunk, aludtunk, fotóztunk, majd kitöröltük a képeket a határőrök parancsára, megtanultuk hol vannak a kamerák vakfoltjai (ahol nem látják, hogy bagóznak és KV-znak műszak helyett a katonák), kipakoltuk a hátizsákjainkat, meg újra bepakoltuk őket (van-e csempészvodka, cigi… stb. hangzott a kérdés) majd végül nagy nehezen átjutottunk Lengyelországba.

Az unalom határán

Oldtimer show

Elbúcsúztunk kedves sofőrünktől, és elkezdtük lógatni az ujjunkat, meg várni a már lebeszélt fix stopunkat. Még az átkelés alatt leszerveztünk egy német autót, akik bevállalták, amint átjutottak, elvisznek minket Krakkóig. Ennek örömén lelkesen integettünk nekik a határ túloldalán. Majd utánuk is integettünk. Mert kedvesen meggondolták magukat és otthagytak minket. Ahogy az elkövetkezendő négy és fél órában mindenki.

Unaloműzés

A határátkeléssel összeszedett csúszás, és a sikertelenség pedig azt eredményezte, hogy 150 km-re Krakkótól végleg megrekedtünk az éjszaka. Sajnos a benzinkutas lányoknak ott már nem voltunk túl szimpatikusak, így a Nemtudommianeve város körgyűrűjén egy elhagyatott félig kész ház terasza alá vettük be magunkat. Nem volt éppen öt csillagos hotel, de kicsire nem adunk, aludni kell, a hideg ellen pedig jól jött a bolgár rakya, a folyékony télikabát, szíverősítő és altató.
Nem tudom mikor és hogyan aludtam el a meztelen csiga invázió közepette, de azt tudom, hogy meleg ággyal, dönerkebabbal és forró zuhannyal álmodtam.

Az utolsó kúton

Reggeli fogmosás

A "Hotel"

Negyed hét táján a világosra, nagyon kicsi napsütésre meg az autók zúgására ébredtem. Némi lökdösés után Henryk is magához tért, hogy az ásványvizes fogmosás és a közösen elfogyasztott fél zacskó maradék keksz után nekiálljunk az újbóli kísérletnek. Két órát próbálkoztunk, majd feladtuk és meglódultunk a vasútállomásra. Négy kilométer gyaloglás, egy bankautomata megcsapolása után a jegyünkkel a zsebünkben vígan reggeliztünk egy amerikai stílusú étteremben. Jól esett, hogy végre meleg kaját eszünk három nap után, és nem kekszet.

Végül is, közel terv szerint, csak egy késéssel megérkeztünk.

A forró zuhany, a meleg leves és természetesen a WC után új emberként indultunk Krakkó látványosságait megtekinteni. Sajnos ez időhiány miatt a városnézés nem sikerült teljesre. A késői érkezés miatt a Schindler Művek és az Auschwitzi kirándulás kimaradt, de a történelmi városrészt legalább végignéztük. Felmásztunk a várba, megcsodáltuk a kilátást, láttunk egy egész szép képeslap-kiállítást, esküvői menetet és a főteret. Végigjártuk a bazárokat, piacokat és vettünk nászajándékot a házasodó unokatestvéremnek, valamint begyűjtöttük a szükséges képeslapmennyiséget.

Népi mulatság a főtéren

Esküvői menet

A templomtornyok

Ha jól tudom a piac épülete

Zongora

Chopin koncertsorozat reklámja a főpályaudvar mellett (belül szólt a muzsika)

Elkapott minket az eső

 
Közgazdaságtani alapok. Azt áruljuk, amire szükség van

Utcarészlet

Kilátás a várból

Kilátás a hostel ablakából

Utcazenész

Galambok

Tyúkok

Macska

Angyalkák

Azért volt még vicces történés az este folyamán. Tudni kell a lengyelekről, hogy veszedelmesen sokat képesek inni. Emiatt néha érdekes arcokkal lehet találkozni az utcán, és nem csak este. Rajtunk egy néni követelte a bankkártyáját, amit soha nem is adott oda nekünk (és mi sem vettük el tőle), valamint két srác Che Guevarát flesselt a sapkámtól. Akkori kedvesem megnyugtatott minket, hogy ez errefelé megszokott, ne aggódjunk.
A szállásra visszaérve a teraszon csendes kis búcsúestet rendeztünk a jól sikerült túránk örömére. Ittunk egy kis sört, rakyát, és rágyújtottunk a Krasi édesapjától kapott kubai szivarra. Kis társaságunk kellemesen belenosztalgiázott az éjszakába, hogy aztán reggel kicsit csipásan induljunk hazafelé.
Nekem Ivával egyszerű volt a történet vége. Szépen felszálltunk a buszunkra, átkeltünk a Kárpátokon, leszálltunk Budapesten, majd lecsorogtunk Dunaújvárosig.

Persze Henryknek ez sem ment simán, mivel Wraclawban rossz vágányt mutattak neki, és így még egy éjszakával kinyújtotta a lengyelországi tartózkodását. Mindenestre a fényképeket elnézve, nem érezte rosszul magát.


Utolsó hipszterkedés

Következzen a folyatás Dnyiproból. Értelmes és értelmetlen programok, fotók és minden, ami éppen a lencse végére akadt.

Az értelmes és értelmetlen programok között megnéztük a csapolt sört áruló boltot, ahol egy literes palackba, kimérten lehet venni a nedűd. Barna papírzacskó is jár az ivóléhez, hogy a rend őrei ne büntessenek meg „közterületen történő szeszes ital fogyasztásáért” .  Röhögéstől fuldokolva sikerült két liter sört vásárolnunk, amiből egy az ihatatlan, egy pedig az egész jó kategóriába esett.
A sör mellé ellődörögtünk a folyópartra, ahol a város fiataljai esti sétával, sörözgetéssel és beszélgetéssel múlatták az időt. Mindeközben az Ukrajna függetlenségi napja alkalmából valami koncert is ment a távolban, de nem igazán voltunk kíváncsiak rá.

A folyóparti sétány

A város nagysága ellenére én kissé hiányoltam a nagy mennyiségű beülős, italozós, esetleg zenés táncos helyeket. Aztán lehet, hogy az árfekvésük miatt, vagy az egyetemi nyári szünet okán hagyták le a programlistáról a lányok a szórakozóhelyeket.
A kocsmatúra helyett így nagyokat sétáltunk a Dnyeper mellett, megnéztük a vasúti hidat, amely először kötötte össze a folyó két partját, láttuk a szökőkutakat és kívántunk az üveggömbtől, mert állítólag teljesül. (Olcsó reklámfogás, azóta kirakott a csajom. ) 

Kisbolt és találkozóhely

Folyóparti szökőkút

Hattyú a Dnyeperben

Életkép Dnyiproból

A kívánságok gömbje

A rakéták vagy inkább ceruzák, ahogy a helyiek hívják nevezik a tornyokat

Az első

Kelet, nyugat

Káposztás, húsos ukrán nemzeti étel. A nevét elfelejtettem

Szocreál mindenütt

A szerelem mindenek felett

A látnivalók sora folytatódott a Lenin szoborral, és mint lenni szokott, pont akkor, amikor nem volt film a gépben. Ennek örömére már nem tudtam kikönyörögni, hogy az utolsó napokban még egyszer járjunk arra. Más, fontosabb dolgokkal ütöttük el az időt. Nevezetesen, Vicka barátnőnk szerzett egy családi házat a hétvégére, ahol csaptunk egy szolid grillpartit a vendéglátásért cserébe. A délután és az este folyamán a közeli tóban fürdőzés mellett sikerült némi ukrán nedűt is lecsurgatni a torkunkon. Az este fénypontja némi sör és vodka után az volt, amikor Dima megengedte, hogy vezessük a Ladáját. Egy eredeti, 2005-ös, metállila, körben sötétített üveges, tuningolt orosz csodát. Természetesen az esti hazafuvarnál is a Ladához álltunk sorba, mert Mercibe mindenki berakhatja a hátsóját, de egy tuningLada, na, az már valami! Az akciónk totál kiborította a csajokat. Mint kiderült, heteket agyaltak rajta, hogy mivel kössenek le minket, mit mutassanak meg a városból, milyen programot találjanak ki. Erre jön Dima a Ladával, és az mindent visz.

Anna, Dima és a Lada

A jól sikerült bulit még egy kis afterparti zárta a panellakáskonyhájában, aminek eredményeképpen másnap enyhén aznaposan raktak fel minket a lányok a Dnyipro – Lvov vonatra. A vasútállomáson eltöltött könnyes búcsú után jött az újabb 12 órás utazás és kaland a kempingvagonban.
A hálókocsi a nyugat – európai verzióval ellentétben nem volt fülkékre osztva, mindösszesen 8-as csoportok bontva. A folyosó helyén ágyak voltak a fal mentén a járófolyosó szűkebb volt, mint a kabinos hálókocsikban, az ágyak rövidebbek, és éjjel a lábszag jóval töményebb, mint nyugaton. Henry bepróbálkozott a zuhannyal, de a mosdófülke ajtajában feladta az extrém higiéniai kihívásokat tartogató mosdás gondolatát.  
Mivel mind a sakkot, mind a kártyát otthon felejtettük, a vonaton frisbeezni nem lehetett, így az ablakon kibámulással, dumálással, röhögéssel, naplírással ütöttük el az időt. Másnap kora reggel érkeztünk L’vovba, ahol én szívtam meg a higiéniai sportot a WC-n, és adtam fel az ajtóban a próbálkozást. Úgyhogy szépen fogtuk magunkat, és nekiindultunk a városhatárnak, hogy megpróbáljuk estére elérni Krakkót, a hostelünket, a meleg ágyat, zuhanyt, és a kényelmet.

Dnyipropetrovszk, a néhai zárt város. Valaha a szovjet űrprogram és hadiipar számára végeztek itt fejlesztéseket és gyártottak alkatrészeket. Emiatt az CCCP zárt városnak minősítette. Mára a dübörgő kohászati centrum és rakétagyár megnyitotta kapuit a nem éppen tömeges turizmus számára.  

A város Ukrajna egyik kiemelkedően fontos ipari központja. Körülbelül úgy kell elképzelni, mint egy Budapestnyi Dunaújvárost. Az ottani vasgyárban megannyi kohó és konverter okádja a füstöt nap, mint nap. Emellett van hét egyetem és hat akadémia az aprócska településen.
A tizennyolc órás végeláthatatlan, újból orosz sorozattal és alvásra alkalmatlan ülésekkel gazdagított buszutunk után, nagyjábból hajnal kettőkor futottunk be Dnyiproba.  Az odessai negyven fok után az éjjeli huszonnyolc fokos „hidegben” gyorsan előkapartuk a hosszúnadrágot és a pulóvert. Eközben megpróbált lehúzni minket pár dollárral egy Hawaii inges fura figura. Majd végre megjelent Olga és a barátja, hogy elvigyenek minket aludni. Végre, aludni. 
A város ugyan tele van érdekesebbnél érdekesebb dolgokkal, de Henryk be van oltva a múzeumok ellen, így újfent nem tudtam berángatni egybe sem. Pedig a régi szocializmusban berendezett tárlatok tök viccesek.  Emiatt csak kívülről láttuk a hadtörténeti múzeumot, de a parkban legalább jót játszottunk.

Éjszaka a hadtörténeti parkban 

A II. VH. emlékére, "Kissé elmosódva"

Az programok közé a strand került be elsőként. A Dnyeper egy szigetén üzemel a város szabad strandja homokkal, vízibiciklikkel, strandröplabda-pályákkal, azokat bikiniben használó lányokkal, lovasrendőrökkel és fürdésre alkalmatlan vízzel.
A szigetre menet a hídon futólag megnéztük a szerelmesek lakatjait. Ekkor haladtunk el két drótkötélpálya mellett, ami az egykori libegőhöz tartozott. Henryknek kb. itt lett tele a töke az „Ez is van a városban, de nincs pénz az üzemeltetésére” mondattal. Mert tökéletes kilátást nyújtott volna, ahogy a centrumból belibbenünk a szigetre. Mára sajnos nem működik a masina, bár az oszlopok és a kötélpálya még megvannak. Ezek után az erősen szennyezett folyóvíz már csak a só volt meghasadó szívének sebeibe. Gondoltuk a napozás mellé befér a kánikulában, ha megmártjuk a lábunkat a vízben. Az akciónk egyből két rendőrt is odavonzott lovastul, akik hamar gyorsan kiparancsoltak minket a folyóból. A vízminőséget tekintve teljesen jogosan.

Partravetve

A rend éber őre

Az első vasúti híd a Dnyeper felett

 A heti programok között szerepelt még a hajókirándulás, ahol a szigetkerülésen újból láttuk a strandot, majd a sziget vége felé közeledve szóltak a lányok, hogy most jön a nudista strand. Henryk szeme csillant, majd pajkos vigyorral megkérdezte, mi miért nem oda mentünk. A válasz nem késlekedett a várnai virslikiállítás után az ukrán férfi alsótest-szépségverseny tanúi is lehettünk.
A sokkos állapotunk a szabadtéri színházig tartott, ahol további volt, még aktív és leendő cserediáktársakkal találkoztunk.  

Vitorlások a Dnyeperen

Hajókirándulás. Igen, zöld

A Szabadtéri Színház oldala. A fák élnek, és a tető fölött virágzanak

Folytatás következik...

A kis képes beszámoló után jöjjenek az élmények. Odessa, amit mi átéltünk, és amit javaslunk. Természetesen a képes beszámoló itt sem marad el, már ahol a sokkhatás alatt nem felejtettem el, hogy fotózni is kéne.

A legextrémebb élményt a városi székesegyház okozott. A reggeli indulásnál a lányok megkérdezték, hogy be akarunk-e menni a templomba? Először nem értettük mire a felhajtás, majd mindegyikük hamar gyorsan elrakott egy kendőt. Nekem akkor esett le mi van, amikor a templomba belépve a bulihuligán ukrán cimborinák fejkendőben háromszor keresztet vetve meghajoltak és térdet hajtottak az oltár felé. Annyira meglepődtem, hogy elfelejtettem lefotózni. Majd kifelé menet újból megtörtént az eset. Sokkoló látvány volt, hogy a vallásos nevelés ennyire erős errefelé. Mint később megtudtam Oroszországban még szigorúbbak a betartandó etikai szabályok.
A templomi sokk után jött a helyi szerelmesek hídja, ami egyébként konstrukciós hibák miatt a legkisebb szellőre, topogásra, ugrálására mozogni kezd. A helyiek azt várják, mikor szakad le. Mi csak hintáztunk vele.

Valeryvel keressük a Frankkal közös lakatjukat

Egyik délután főzőtudományomé lett a főszerep. Aznap este került sor a már sokat említett gulyáslevesre (a ház úrnőjének kérésére, mert ez a kedvence, de ritkán ehet igazi magyar gulyást). A vacsora alatt azért már elfogyott némi vodka, és persze vörösbor. Az illemszabályok pedig itt is érvényesek voltak – mert mindennek meg kell adni a módját – a nőknek csak a férfiak tölthettek, és aki főzött, az szedett mindig mindenkinek. Szegény Valery evett a legkevesebbet és a leglassabban, mert neki folyamatosan tolmácsolnia kellett. A főzőcskézés legviccesebb mondata pedig a Henryk száján csúszott ki, amikor is megkérdezte, hol van a műanyagos szemetes. Egyöntetűen kiröhögtük a Valeryvel, hogy ez itt a kelet, itt nem szelektív (sajnos) a szemétgyűjtés, mellesleg a német szemét is itt köt ki.

Nem gulyás, szusi, egy másik este

A programok közt az egyik legjobb a hajókázás volt. Mindenkinek ajánlom! Nagyon olcsó (kb. 35 hrivnya fejenként), és nagyon szép a város a tengerről.
Valery lelkesen mutogatta, hogy hol, melyik strandon, és melyik partban voltunk, hol támasztották alá a partfalat (pedig nem is a világörökség része), és melyik luxustornyokban nem lehet a lakásokat eladni, mert mozognak folyamatosan. (Ilyesmi sem fordul elő otthon.)   

Hajók a kikötőben

Öreg ladik nem vén ladik!

A leszakadásra váró luxus lakóparkok

A mentőfelszerelés

Piszkos Fred A Kapitány

Az első strandlátogatást a Langzeronon vittük véghez egy késő-délután, amikor Valery egyik barátnője éppen a városban volt a kislányával. A három éves tündér a kedvünkért telehányta a taxit, hogy ne legyen unalmas az út. Némi veszekedés után szőke barátosnénk beparancsolta a taxist a sofőrülésbe, elkalauzolta egy autómosóba és befizette egy teljes takarításra. Ez tizedannyiba került, mint amit a taxis akart tőle. Tanulság, ne vitatkozz ukrán nővel, esélytelen. Ezek után kölcsönadtam a kislánynak a törölközőm, mert persze esélytelen volt megakadályozni, hogy azonnal berongyoljon a tengerbe. Itt láttuk még kívülről a menő odessai strandklubokat (a pénztárcánk mellett a dresscode jelentett számunkra komoly kihívást), ahol a beugrók nem éppen olcsók és egy-egy VIP helynek igencsak borsos az ára. Ennek ellenére felkerült az álomlistára. Egyszer ki kell próbálni, milyen az, amikor tiéd a páholy és folyik a pezsgő.

Az utolsó napra még a strandolás mellé kipróbáltuk a helyi tömegközlekedést. Ukrajnában ott intjük le a buszt út közben, ahol akarjuk, és ott szállunk le az útvonalán, ahol akarunk. A menetdíj 2 hrivnya (ez a mai árfolyamon nincs 60 Ft). Ezért cserébe még a megállókban sem találunk menetrendet és útvonaltérképet. A tömegközlekedéshez itt nem árt, ha valaki beszél oroszul vagy ukránul, és ismeri a várost, vagy a buszvonalakat, de az utca nevét mindenképpen, ahol le akar szállni. Éppen emiatt a turisták főleg csak a taxit tudják használni, ami alkalomadtán elég borsos összegekbe kerül. Esetenként lehet jó árat is kialkudni egy-egy sofőrnél. Egy tipp: ha huzamosabb ideig vagyunk egy városban, érdemes névjegyet kérnünk attól a taxistól, aki jófej, benne van az alkudozásban és jó áron fuvaroz minket.

Igen, arra a pokrócra kell dobni leszálláskor a két hrivnyát. Blokk, jegy nincs, minek, mikor csak a szemétbe menne úgyis

Sok minden megvolt és sok minden kimaradt még Odessán. Több élő meghívásom is van a Fekete – tenger partjára, amelyekkel remélem lassan majd élni is tudok, mert vannak dolgok, amiket pótolni kell.

Végezetül álljon itt egy pár fotó, amelyeket nem tudtam sehova bekategorizálni, de így vagy úgy jól néznek ki.

A Nagy Európai Graffitigyűjteményem egy darabja

Kilátás a lépcsőház ablakán egy étterem szabadtéri személyzeti pihenőjére

Kilátás a "szobánk" ablakából

Utcazenészek

Egyszerű életkép

Halárus a buszmegállóban. Az utolsó fotó amit Odessán készítettem

Az egy hét alatt több strandot is végiglátogattunk a belvárositól egészen a kiskertes övezetek nyújtotta turistamentes homokos plázsokig. Pro és kontra mindegyik mellett. Nekem személy szerint az utolsó volt a kedvencem.

A strandok közül hármat látogattunk meg a Langzeront, a Karolino Bugazt és a Krigzanowkát.
A Langzeron érdekessége, hogy két ipari kikötő között terül el a centrumban. Emiatt számomra kicsit szűk volt. Ettől eltekintve érdekes a dokkok között strandolni, meg nézni az extrém műugrókat, akik a használaton kívüli betonblokkokról ugrálnak. (Igen, minden évben kitöri ott egy-két őrült a nyakát.) Az éjszakai klubbok napközben éteremmé változnak, így a strand egy része tele van napágyaikkal, amit nem éppen potomért lehet bérelni. Emellett persze van szabadstrand is a pokrócos, piknikező munkásrétegnek. Mi természetesen az utóbbit részesítettük előnyben.  

A Karolino Bugaz számomra kicsit csalódás volt. Noha van ott egy félig befejezett sportkomplexum az ifjúsági tábor számára (a szocializmus lábnyoma), ami érdekesé teszi a látványt. Jól mutat a szalaggal körbekerített betonszerkezet a homokos strandon. A környéken egyébként mára már főleg helyi felső tízezer nyaralói vagy házai találhatóak meg. Ennek ellenére számomra szemetesnek és igénytelennek tűnt a part több szakaszon. De ezzel nem csak én voltam így. Henryk és Valery is így látják. Sajnos még nem állt össze a lakóközösség a hulladékelszállítás megszervezésére és az  illegális lerakóhelyek (főleg lomtalanítások és sitt az építkezésekről) felszámolására. A terület tulajdoni viszonyai  egyébként a rendszerváltási zűrzavar óta elég kaotikusak, ebből is ered többek között a szemétprobléma. Remélem egyszer helyrepofozzák, mert egyébként tuti kis placc lenne.

Az utolsó strand, amit Odessa környékén bejártunk, az a kiskertes övezethez tartozó Krigzanowka. Valery nagypapájának a kertjében töltöttünk el egy estét grillezéssel, fürdőzéssel, éjjeli fürdőzéssel és sörözgetéssel.
A part maga volt az álom. Inkább a helyiek látogatják, turista berkekben nem nagyon ismert. A kiskerttulajdonosok összedobják a pénzt a tisztán tartására és a szemét elszállítására. A kert nagypapám régi telkét idézte, azzal a különbséggel, hogy lényegesen kisebb, és főleg gyümölcsfákkal van tele. Egy régi parasztház, ahol a konyha és a WC még külön található, a vizet pedig a kútból kell szivattyúzni vagy pumpálni. A ház őrzéséről egy csapat kóbor kutya gondoskodott, cserébe az asztalról lehulló falatokért.  Vicces volt bennük, hogy bárhova mentünk, követtek minket. Mutatták az utat, elkergették a többi kóbor ebet és megugattak mindenkit, aki három méternél közelebb jött hozzánk. Mi meg dobáltunk nekik egy kis húst és elneveztük őket Jurijnak, Szergejnek és Igornak.
Külön nagy élmény volt éjjel a fluoreszkáló vízi virágokat nézni. Pont jó időpontban voltunk ott, a virágzás idején,  amikor éjjel világit hullámok teteje és a víz úszás közben.

A képek a Kringzanowka strandon készültek.

Először Valery vezetésével beüzemeltük a házat (éppen a szivattyút készül igazgatni)

Strandkészültségben

A strand. Fehér homok, kék ég, Fekete - tenger

Kötelező hipszterfotó

Strandolunk