A kis képes beszámoló után jöjjenek az élmények. Odessa, amit mi átéltünk, és amit javaslunk. Természetesen a képes beszámoló itt sem marad el, már ahol a sokkhatás alatt nem felejtettem el, hogy fotózni is kéne.
A legextrémebb élményt a városi székesegyház okozott. A reggeli indulásnál a lányok megkérdezték, hogy be akarunk-e menni a templomba? Először nem értettük mire a felhajtás, majd mindegyikük hamar gyorsan elrakott egy kendőt. Nekem akkor esett le mi van, amikor a templomba belépve a bulihuligán ukrán cimborinák fejkendőben háromszor keresztet vetve meghajoltak és térdet hajtottak az oltár felé. Annyira meglepődtem, hogy elfelejtettem lefotózni. Majd kifelé menet újból megtörtént az eset. Sokkoló látvány volt, hogy a vallásos nevelés ennyire erős errefelé. Mint később megtudtam Oroszországban még szigorúbbak a betartandó etikai szabályok.
A templomi sokk után jött a helyi szerelmesek hídja, ami egyébként konstrukciós hibák miatt a legkisebb szellőre, topogásra, ugrálására mozogni kezd. A helyiek azt várják, mikor szakad le. Mi csak hintáztunk vele.
Valeryvel keressük a Frankkal közös lakatjukat
Egyik délután főzőtudományomé lett a főszerep. Aznap este került sor a már sokat említett gulyáslevesre (a ház úrnőjének kérésére, mert ez a kedvence, de ritkán ehet igazi magyar gulyást). A vacsora alatt azért már elfogyott némi vodka, és persze vörösbor. Az illemszabályok pedig itt is érvényesek voltak – mert mindennek meg kell adni a módját – a nőknek csak a férfiak tölthettek, és aki főzött, az szedett mindig mindenkinek. Szegény Valery evett a legkevesebbet és a leglassabban, mert neki folyamatosan tolmácsolnia kellett. A főzőcskézés legviccesebb mondata pedig a Henryk száján csúszott ki, amikor is megkérdezte, hol van a műanyagos szemetes. Egyöntetűen kiröhögtük a Valeryvel, hogy ez itt a kelet, itt nem szelektív (sajnos) a szemétgyűjtés, mellesleg a német szemét is itt köt ki.
Nem gulyás, szusi, egy másik este
A programok közt az egyik legjobb a hajókázás volt. Mindenkinek ajánlom! Nagyon olcsó (kb. 35 hrivnya fejenként), és nagyon szép a város a tengerről.
Valery lelkesen mutogatta, hogy hol, melyik strandon, és melyik partban voltunk, hol támasztották alá a partfalat (pedig nem is a világörökség része), és melyik luxustornyokban nem lehet a lakásokat eladni, mert mozognak folyamatosan. (Ilyesmi sem fordul elő otthon.)
Hajók a kikötőben
Öreg ladik nem vén ladik!
A leszakadásra váró luxus lakóparkok
A mentőfelszerelés
Piszkos Fred A Kapitány
Az első strandlátogatást a Langzeronon vittük véghez egy késő-délután, amikor Valery egyik barátnője éppen a városban volt a kislányával. A három éves tündér a kedvünkért telehányta a taxit, hogy ne legyen unalmas az út. Némi veszekedés után szőke barátosnénk beparancsolta a taxist a sofőrülésbe, elkalauzolta egy autómosóba és befizette egy teljes takarításra. Ez tizedannyiba került, mint amit a taxis akart tőle. Tanulság, ne vitatkozz ukrán nővel, esélytelen. Ezek után kölcsönadtam a kislánynak a törölközőm, mert persze esélytelen volt megakadályozni, hogy azonnal berongyoljon a tengerbe. Itt láttuk még kívülről a menő odessai strandklubokat (a pénztárcánk mellett a dresscode jelentett számunkra komoly kihívást), ahol a beugrók nem éppen olcsók és egy-egy VIP helynek igencsak borsos az ára. Ennek ellenére felkerült az álomlistára. Egyszer ki kell próbálni, milyen az, amikor tiéd a páholy és folyik a pezsgő.
Az utolsó napra még a strandolás mellé kipróbáltuk a helyi tömegközlekedést. Ukrajnában ott intjük le a buszt út közben, ahol akarjuk, és ott szállunk le az útvonalán, ahol akarunk. A menetdíj 2 hrivnya (ez a mai árfolyamon nincs 60 Ft). Ezért cserébe még a megállókban sem találunk menetrendet és útvonaltérképet. A tömegközlekedéshez itt nem árt, ha valaki beszél oroszul vagy ukránul, és ismeri a várost, vagy a buszvonalakat, de az utca nevét mindenképpen, ahol le akar szállni. Éppen emiatt a turisták főleg csak a taxit tudják használni, ami alkalomadtán elég borsos összegekbe kerül. Esetenként lehet jó árat is kialkudni egy-egy sofőrnél. Egy tipp: ha huzamosabb ideig vagyunk egy városban, érdemes névjegyet kérnünk attól a taxistól, aki jófej, benne van az alkudozásban és jó áron fuvaroz minket.
Igen, arra a pokrócra kell dobni leszálláskor a két hrivnyát. Blokk, jegy nincs, minek, mikor csak a szemétbe menne úgyis
Sok minden megvolt és sok minden kimaradt még Odessán. Több élő meghívásom is van a Fekete – tenger partjára, amelyekkel remélem lassan majd élni is tudok, mert vannak dolgok, amiket pótolni kell.
Végezetül álljon itt egy pár fotó, amelyeket nem tudtam sehova bekategorizálni, de így vagy úgy jól néznek ki.
A Nagy Európai Graffitigyűjteményem egy darabja
Kilátás a lépcsőház ablakán egy étterem szabadtéri személyzeti pihenőjére
Kilátás a "szobánk" ablakából
Utcazenészek
Egyszerű életkép
Halárus a buszmegállóban. Az utolsó fotó amit Odessán készítettem
